Bernie Ecclestone, aki köztudottan nem lelkesedik különösebben az új motorokért, és az egész felfordulásért, amely napjainkban áthatja az egész Forma-1 Cirkuszt, a kudarcba fulladt idei első, Jerez-i teszt után kijelentette, hogy ő megmondta előre, ezekkel az új motorokkal a világbajnokság „teljes bohózattá” válik, és a nézők elfordulnak majd tőle, elsősorban azért,mert az új motorok csendesek, a szurkolók pedig a versenyautóktól erőteljes hangot várnak, anélkül nem ér semmit az egész.

Nem tudom kik, és főleg mennyien látták március 3-án este az M3-as retro-csatornán a Világbajnokok című, mindössze 13 perces filmet a magyar fogathajtókról, és főleg azt nem tudom, hogy felfogták-e, hogy miről is szól, és gazdagította-e őket az élmény valamennyivel?

Nem tagadom, nekem ez a film (és a rendező Fehéri Tamásnak, a három kivételes képességű operatőrnek, Fifilina Józsefnek, Drahos Kálmánnak és Schnöller Geyzának, és valószínűen a többi alkotónak is), édes, és már harminc éve nem látott, s eltűntnek tartott gyermekem, amelyet boldogság volt látnom, és még nagyobb boldogság volt éreznem, hogy a közel negyven éves alkotás, semmit nem vesztett az értékéből, igazi klasszikussá lett. Miután én csak az író és szakértő vagyok benne, nyugodtan dicsérhetem az alkotókat: nekem elég, ami a szülőnek jut a dicséret morzsáiból.

Felipe Massa nemrég meglátogatta Michael Schumachert a kórházban. Ebben a kegyben csak nagyon kevesen részesülhetnek, ám ha valaki igen, akkor Felipe biztosan.

Elsősorban persze a barátság, a csapattárs jogán. De azért is, mert egy cipőben járnak, illetve Felipe már csak járt, így, múlt időben. Mert felépült.

Csak a rend kedvéért: 1972. szeptember 6-án én is ott ültem több ezred magammal Münchenben, az olimpiai stadion nézőterén, az újságírók szektorában. A nézőteret ezúttal nem a szurkolók, hanem a versenyzők, és a sportvezetők töltötték meg. A hangszórókból, míg a közönség gyülekezett, ezúttal nem a Helmuth Zachariás zenekara játszotta vidám dalok szóltak, hanem komor gyászzene hallatszott. A hangulat nyomott volt, valamennyiünk idegeiben még benne volt az előző napi túszdráma, a tragikus vég, és a félelem, hogy ez bármely percben megismétlődhet.

Előző este még, az első hírek érkeztekor, a központi sajtóközpontban hangos bravózás és taps csattant fel, mert ez még a mentőakció teljes sikeréről szólt, valamilyen félreértés nyomán. De csak percekig. Amikor jött a hideg zuhany: mindenki meghalt!

Nekem akkor már volt némi olimpiai tapasztalatom. Ott voltam már Mexikóvárosban is, négy évvel korábban, életem máig legcsodálatosabb olimpiáján, amelyen 260-an, azaz tízszer annyian haltak meg, mint Münchenben! Ezzel még véletlenül sem szeretném kisebbíteni az izraeli sportolók vértanúságának erejét, akiket Golda Meir hősi halottaknak nyilvánított, megérdemelten. Csak fel szeretném hívni a figyelmet, hogy ez a szörnyű, soha meg nem bocsátható terrorcselekmény nem szabad, hogy elfeledtesse az Olimpiai Játékokat fenyegető állandó veszélyt!

Török Ferenc doktor barátommal a minap hallottam egy komoly, tartalmas rádióbeszélgetést, amelyben mellékesen, de szóba került Szocsi, a versenyeket fenyegető terrorveszély is. És megütötte a fülemet, hogy neki is, aki pedig aranyat nyert (Balczóval és Mónával együtt), példaként mindjárt és csakis München jutott hirtelen eszébe. Ami persze nem csoda, ő Mexikóban versenyző volt, és csak a versenyével törődött.

De ennek ellenére Mexikóvárosban az olimpia megkezdése előtt diákzavargások voltak, (mert mindenki, akinek valami nem tetszik, azóta is az olimpiai játékok segítségével gondolja megoldani, fenyegetéssel, ijesztgetéssel a problémáját), és félő volt, hogy megzavarják majd az olimpia versenyeit. Az állami vezetők erre azt találták ki, hogy az lesz a legjobb, ha a lázongóknak teret adnak nézeteik kifejtésére. Adtak is.

Szó szerint. A Három Kultúra Terére hirdettek nagygyűlést az olimpiai megnyitó előtti estére, és meg is tartották, több ezer ember érdeklődése mellett. Jelen volt mind a harmincöt diákvezér, és szabadon szónokolhattak is – egy ideig. Akkor viszont géppuska tüzet nyitottak rájuk, gyakorlatilag kivégezték őket, s velük még a tömegből több, mint kétszáz embert.

Ma ez, a müncheni események részletes ismertetésével ellentétben egy mínuszos hír a 68-as olimpia leírása mellett. Annak ellenére, hogy ennek a mészárlásnak hatása volt magára az olimpiára is. Az olimpiai falut ugyanis feltűzött szuronyú katonák védték állandóan és egész idő alatt, az olimpiai stadion oldalába (ez egy dombon állt), pedig légelhárító ütegeket állítottak az esetleges támadások esetére. De ez még nem volt elég: menetrend szerint rendőrségi helikopterek járőröztek a stadion légterében, hogy késlekedés nélkül be tudjanak avatkozni veszély esetén. (Nem tudom megvan-e az a fényképem, amelyen Oltványi Ottó (MTI) kollégám lábfeje látható a stadion látképe felett: ő ugyanis jó pénzért elintézte a rendőrökkel, hogy felvigyék, ő pedig ezzel a fényképpel dokumentálta, hogy nem mese az, amit mi ott átéltünk.) 

Ez volt tehát az a boldog, békés olimpia, amely után következett München. Ám mondhatok későbbi példákat is. Montrealban, és ez nem csoda, még erősen kísértett München, de főleg Carlos, a gengszter fenyegetése. Azt, hogy Carlos milyen rettegésben tartotta akkor egész Európát, sőt, mint látni fogjuk Kanadát is, azt ma élő ember el sem tudja képzelni. Ha pedig azt is tudtuk volna, azaz tudták volna a kanadai szervezők, hogy a rettegett Carlos akkor éppen jól megérdemelt szabadságát tölti, pihenéssel nálunk, Budapesten (!!!), akkor megspórolhattak voltan néhány millió dollárt, és rettegést. De nem tudták.

Ezért olyan rendszabályokat hoztak, amilyenhez azóta sem, Szocsiban pláne nem hoztak még csak hasonlókat sem. Talán, mert fejlődött a világ. Tehát: kihirdették, hogy az olimpiai létesítmények környékén nem szabad futni! Két embernél több nem beszélgethet, mert három ember már csoport, és azt azonnal feloszlatják… és így tovább. És nem csak beszéltek, hanem cselekedtek is. Minden olimpiai buszba először egy katona szállt be és leült a busz végében, aztán jöhettek a versenyzők, és utolsónak még egy katona. A termekben, a versenyek alatt, Persze nem egyenruhás, de katonák ritka sorfala áll végig, szemben a lelátókkal, az események helyett a nézőket figyelve.

Az öttusa lovagláson az egyik német újságíró futva igyekezett a stúdiójába jelenteni, de soha nem ért oda, mert három lépés után földre terítették, fogdába vitték, és minden diplomáciai erőlködés ellenére az olimpia első hetének a végéig ott is tartották.

Amikor az öttusa víváson Onyiscsenkót csaláson érték, a stadion folyosóján Székely Tibor (aki elkapta), Kárpáti Rudolfnak, és nekem mesélte (volna), hogy hogyan csalt, és hogyan vették észre. Két mondat után már mellettünk volt egy rendőr és tisztelettel közölte, hogy fejezzük meg a gyülekezést. Azzal hátra lépett.

Mi nem mozdultunk, mert Tibor még mondani akart valamit, de ekkor már mind a hárman szembe találtuk magunkat két-két rendőrrel, akik a hónunk alá nyúltak, és elvittek a világ három tája felé és udvariasan utunkra engedtek. Megszüntették a csoportosulást. De nem folytatom, nem könyvet írok, (bár azt is írtunk már valamikor régen, Lukács Lászlóval, és más kollégáimmal a terrorfenyegetésekről az olimpiákon címmel), csak emlékeztetni szeretnék: nincsen új a Nap alatt! Az olimpia nagy kísértés mindenféle és mindennemű gazemberek számára. Mi azért nem mentünk ugye Amerikába, mert „nem volt biztonságos”. A románoknak az volt. Egy csomóan azért nem jöttek el Moszkvába, mert „Dafke!” Aztán ott volt Szöul, ahol hála Istennek nagyon szép olimpia volt…

Báró Pierre Coubertin mindenek felett és mindenek mellett és ellenére, elsősorban egy nagy álmodozó volt. Egy naiv, talpig becsületes ember. De olyannyira, hogy amikor a megálmodott olimpiája, amely álmára mindenét ráköltötte, végre hasznot hozott, addigra szegény volt, mint a templom egere! A berlini olimpia idején már régen nem volt a NOB elnöke, s az éhhaláltól nagy valószínűséggel az mentette meg, hogy Adolf Hitler azzal próbálta meg leszerelni az 1936-os olimpiát bojkottálni kívánókat, hogy 10 000 birodalmi márkát juttatott (az olimpiát már meg nem érő) Pierre Coubertinnek. Akinek az újkori olimpiával többek között ez volt a célja:

„Azt követelni a népektől, hogy egymást kölcsönösen szeressék, egyfajta gyerekesség. Ám felszólítani őket, hogy figyeljenek egymásra, ez már nem utópia. De, hogy figyeljenek egymásra, előbb ismerniük kell egymást.”

Erre való az olimpia. Hogy belül mit érzett, azt az álnéven benyújtott, és aranyérmet nyert költeményéből tudhatjuk meg. Csak az utolsó versszakot idézem: 

            „A béke vagy te, Sport!
            a népeket egymáshoz fûzõ szép szalag:
            és testvérré lesznek mind általad,
            önuralomban, rendben és erõben.
            Mert önbecsülést tanulnak az ifjak
            tõled, s más népek jellemét is éppúgy
            megértik s nagyra tartják, hogyha te
            tanítod õket túlszárnyalni egymást:
            mert versenyed a béke versenye.”

Nos, erről van szó. És arról, hogy amióta ez a gondolat megjelent, s modern olimpiák szellemévé vált, azóta mindig akad valaki, vagy valakik, akik el akarják tépni ezt a „szép szalagot”. Mert mindig voltak, és vannak olyan emberek, mint a bolhás kutyák, akiknek mindig viszket valami, akiknek semmi se jó, és az olimpiákat, mint a világ legnagyobb békés összejövetelét szeretnék felhasználni céljaik megvalósítására. Ahány olimpia, annyi különböző próbálkozás. Amelyek közül eddig egyetlen egy sem vezetett eredményre, az olimpiai szellem, a láng kioltására. Megfelezni a világot kétszer már sikerült, de megállítani a mozgalmat nem!

A legközelebb e célhoz a müncheni terroristák jutottak, bár nem egészen ezt akarták, hanem felhívni a figyelmet a Fekete Szeptemberre, a mozgalmukra. De akkor, ott a müncheni stadionban mindannyian éreztük, hogy a Játékok jövője forog kockán. És a félelem ülte meg a stadiont. A sajtóhelyeken ülve, egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy az aréna felhördül, mindenki felénk néz, mi hátra néztünk, és fejvesztve, mint a patkányok rohantunk lefelé, a pálya szintje felé, és reszketve vártuk, hogy mi történik…            Nem történt semmi. Illetve annyi, hogy a sajtóhelyek mögötti falra valakik egy óriási izraeli zászlót lógattak le, tüntetésül a terror ellen. És mindenki, aki észrevette menekült a „tűzvonalból”, és várta, hogy valakik majd tüzet nyitnak a tüntetőkre…Igen. Féltünk.

És ezen a gyásznapon, ebben a félelemtől áthatott légkörben volt bátor, és történelmi tett, az ekkor már 85 éves Every Brundage, az egyébként sokat bírált „Nagy fehér főnök”, a NOB elnökének a beszéde. Amelyben kijelentette, hogy a Játékok másnap folytatódnak. Többek között ezt mondta:

 „A játékoknak folytatódniuk kell! Nem engedhetjük meg, hogy egy maroknyi terrorista megsemmisítse a nemzetközi együttműködés és jó szándék eme alapkövét.” Majd még ezt:

„Csak amikor a világ politikusai is elfogadják az igazságos vetélkedésnek (fair play) és a tiszta sportszerűségnek (good sportsmanship) a sportban érvényben lévő elveit, csak akkor lesz béke és egyetértés a világon.”

Ettől sajnos, még mindig messze vagyunk. Szocsi felé közeledve, és tapasztalva azt az érthetetlen ellenkezést, azt az aknamunkát, amely ezt a (ma már tudjuk) gyönyörű téli olimpiát megelőzte, nem tudtam megállni, hogy ne mondjam el a magam véleményét ebben a tárgyban. Hogy ne figyelmeztessem az embereket, hogy ne dőljenek be minden baromságnak. Hogy ne higgyék, hogy akik ma az olimpia ellen ágálnak, azok nem a saját pecsenyéjüket akarják megsütni, hanem nekünk akarnak jót. Egy fenét!

Nevetnem kell, amikor olyan államok, amelyek korábban már milliárdokat öltek nem is egy olimpiába, most aggódnak az oroszokért, mert olyan sokat költöttek Szocsira. „És majd meglesz ennek a böjtje!” – mondogatják. Biztosan. Barátaimtól tudom, hogy Montreal városa még mindig fizeti a hetvenhatos olimpia részleteit. Viszont kapott helyette, akkor, egy kicserélt, új várost. És London sem fakadt sírva, hogy mennyibe került a Játékok.

Szerintem inkább savanyú a szőlő. Ahogy a mostani NOB elnök a beszédében is elmondta: „…mert itt, Szocsiban az oroszok felépítettek egy nagyszerű téli sportközpontot, amilyenek szerencsésebb országokban évszázadok alatt alakultak ki.” Magyarul: az a baj, hogy a ruszkik, ebben a tekintetben most átugrottak legalább egy évszázadot. És még nincs vége!

Most ugyanis az olimpiai, természetesen elnyomja a leendő Forma-1-et. Elfelejtik, hogy abban az ötven milliárdban alighanem benne van az elkészült Forma-1-es versenypálya, amelyen az idén már verseny lesz, az első Orosz Nagydíjat futják majd. Kíváncsi vagyok erre mit lép majd a „nyugati világ”, vajon úgy fikázza majd, mint harminc évvel ezelőtt próbálta a mi versenyünket. Vagy elájul attól, hogy Monaco, Szingapúr után most egy harmadik Monte Carlóba érkezik a világbajnokság?! Mert ahogy elnézem, a környezet most már van olyan, mint a másik két említett helyszín…De erről majd később. Amikor itt lesz az ideje.

Most a tél van műsoron. Szocsi. Az olimpia. Ahonnan pompás versenyeket látok. Ahonnan egy versenyzőtől azt hallom: „Az a jó, hogy itt belül, a faluban és a versenyszínhelyeken nem kell milliószor igazolnunk magunkat, és kipakolnunk a csomagjainkat, mint az előző olimpián…” A NOB elnök Thomasz Bach-tól pedig (vívó olimpiai bajnok, akinek a versenyét Montrealból én is közvetítettem), azt, hogy: „…Határozottan kijelentem, hogy az olimpia a versenyzőké, a résztvevőké! És kérem, a politikusokat, hogy hagyják is meg nekik! Mert az olimpia nem lehet eszköz a politikai, vagy társadalmi nézeteltérések megoldására!”

Nem pontosan idéztem, hanem értelem szerint, hely hiányában. De úgy éreztem, abban a pillanatban, amikor hallgattam őt, hogy végre egy új Brundage-t hallok, egy kemény elnököt, akinek vannak céljai, és ereje is ahhoz, hogy azokat megvalósítsa! Bizony, el a kezekkel az olimpiáktól!

Mert egyébként nagyon vicces dologba is keveredhetnek valakik. Mondjuk a német (és francia) államelnök, akik távol maradtak Szocsitól az emberi jogok, és benne a melegek jogainak a védelmében, ami nagyon tiszteletre méltó álláspont. Csak azt nem értem, hogy mi köze van ehhez az olimpiának, a versenyzőknek, akik között, ha valahol, akkor megvalósulnak az emberi jogok, ahogy azt fentebb Coubertin leírta. Sőt, abban is biztos vagyok, hagy vannak közöttük, teljes megbecsülésben melegek is. Akkor viszont, a megnyitó ünnepség kellős közepén, amikor Szujó Zoli elmondta a nyilván kötelező szöveget a bevonuló német csapat láttán: „…Szivárványszínű dzsekiben jönnek, s ezt az egyenruhát a melegek jogainak csorbítása elleni tiltakozás kifejezésére találták ki a csapat számára…” vagy valami ilyesmit. Ekkor kapott el a hangos nevetés. Felvillant előttem ugyanis a müncheni olimpia képe, és az, hogy a németeknek nem kellett mást csinálniuk, csak lemásolniuk az ottani olimpiájukat!      Mert ha volt szivárványszínű olimpia valaha, akkor a müncheni az volt!

Még a záróünnepség fölött is egy hatalmas szivárvány ívelt át a stadion légterén, amolyan levegővel fölfújt színes hurka. És minden létező olimpiai helyszín, kiadvány, papír, szóval minden az olimpiával kapcsolatos dolog a szivárvány színeiben pompázott. Hogy miért? Ez volt az első olimpia, amelyet a televízió színesben közvetített. Ehhez azonban az kellett, hogy minden, amit a kamerák láttak, azonos színnel, sőt azonos „színhőmérsékleten” legyen kifestve. Ennek megfelelően pingáltak aztán ki mindent, de mindent! Pedig Szocsiról még szó sem volt. De már megrendezték a szivárványszínű olimpiát. Az elsőt, és egyetlent. Hát nem röhejes?

Az Oroszlán nemrég, augusztus 8-án ünnepelte 60. születésnapját, nekem pedig szerencsére épp kezem ügyébe akadt egy korábbi rövid írásom, ami róla szól. Fogadják, fogadjátok szeretettel:

Nigel Mansell

.. Ma kastélya van Angliában és legfőbb szenvedélyének a golfnak él, no meg persze a családjának. De van birtoka az Egyesült Államokban is, ahol azt szereti, hogy nem ismerik föl lépten-nyomon és így teljesen nyugodt lehet a magánélete.

Rettenetes Nigelt persze gyerekkorában nem kergették az asztal körül, mert nem akart aranykanállal enni, sőt. Tisztes tisztviselő volt az édesapja, és még véletlenül sem volt pénze arra, hogy fia autóversenyzését egy bizonyos fokon túl támogassa, bár rokonszenvezett a dologgal.

Nigel tehát, nehéz élete során még arra is rákényszerült, hogy eladja az örökölt családi házat /felesége is egyetértett vele, amiért máig is hálás neki/, abból vegyen magának versenyautót, és közben ablaktisztításból és más efféle jövedelmező munkából tartsa el a családját, - felesége fizetése mellett. Kivéve, amikor összetörte magát, és még az is kétséges volt, hogy felépül-e valaha.

Ezek az előzmények azok, amelyekért nemzeti hősként ünnepelték később a britek, nagyszerű bajnokukat. Az embert, aki a maga erejéből lett naggyá. És talán ez tette, hogy nálunk, Magyarországon is a legnépszerűbb versenyző volt a maga korában. Igazi rokonszenv-világbajnok.

A versenypályán eleinte Tuskólábúnak becézték, és mindenki menekült előle, mert Nigel nem ismert kegyelmet, azaz eszébe sem jutott soha levenni a gázpedálról a lábát. Ólomlábú, Falábú, ezek voltak a kedvesebb becenevei.

Olyan volt, mint a dúvad, ment, tört és zúzott, amerre elhaladt.

Aztán egyszer csak megtanult igazán jól vezetni. Oroszlánszívét megtartotta ugyan, de egyre kevesebbet hibázott, egyre nagyobb elismerést aratva. Ferraris korában még az olaszok is imádták, közülük valónak érezték, és csak Nelson Piquet nem tudott megbékélni vele, talán, mert egy időben a legkellemetlenebb ellenfele volt.

A pályán rettegett Nigel civilben a legszívélyesebb, legszeretetreméltóbb angol úr, csendes, előzékeny és disztingvált. Akinek élete legfőbb célja, hogy egyszer játszhasson a play off-ban, a golfbajnokság profi döntőjében. Ha jól emlékszem egyszer teljesült is az álma, mert igen jól játszott.

Amikor a Forma-1-et befejezte, átrándult Amerikába, lásd fent, és ha már ott volt, természetesen elindult a CART bajnokságban, hadd tanuljanak az amik.

Volt is mit. Nigel tönkreverte őket. Megnyerte a bajnokságot ott is.

Utóirat 2013-ban: Néhány évvel ezelőtt levágatta a bajszát, s időbe telt, míg felismertem. Mert tíz évet visszafiatalodott általa. Mostanában ott sertepertél a Forma-1 körül, némely versenyen ott ül a bírók sorában, mint volt világbajnok, és osztja az észt a fiatalabbaknak. Van is mit…

A képek forrása, és még több remek kép:

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.563285363713616.1073741846.392727507436070&type=1

(Az eredeti szöveg a Forma-1 ötven éven túl című könyvemben szerepelt, amelyet a Duna International kiadó jelentetett meg.)

Nyilván kevesen tudják rólam, hiszen már több mint tizenöt éve nyugdíjban vagyok, hogy egykoron (Népsportos koromban, majd az MTV-nél és az Eurosportnál is), a kerékpározás is a kedvenc sportágaim közé tartozott, és nem csak írtam róla (sokat), hanem még az olimpiáról is közvetítettem, már 1968-ban, Mexikóból is.

eredetileg egyébként itt találtam: http://magyar.mashkulture.net/2013/07/11/egy-rovid-animacio-a-tour-de-francerol/

A bekapcsolható magyar nyelvű feliratot pedig egy kedves olvasómnak, Serbán Richárdnak köszönjék, ezt teszem én is.

Ami a világnak Senna, az nekünk, magyaroknak Kesjár Csaba. Aki ugyan csak a Forma-1 küszöbéig jutott, addig a néhány körig a Hungaroringen, de akit sportszeretete, életvitele, és karizmatikus egyénisége igazi példaképpé, idollá emelt. És az ő esetében sem a körök, másodpecek a döntőek, hanem az ember, az egyéniség. Csaba felnőtt korára igazi férfiszépség lett, tökéletes testalkat, topmodell elegancia, barna bőr, és a gomba alól is világító zöld szemek. Mégsem ez volt a vonzerejének a titka, hanem a mosolya, a megnyerő egyénisége. Amellyel, s egy aktatáskával felfegyverkezve, végigkilincselte a lehetséges támogatókat, és személyesen képes volt annyi pénzt összegyűjteni, amellyel a versenyzést folytatni tudta. Tragikus halála nyitva hagyta a kérdést, mi lett volna, ha?…, de valójában nem is ez a fontos, és nincs is rá válasz.

Amit alább írtam Csabáról és a Kesjár dinasztiáról, azt még a baleseténél évekkel korábban vetettem papírra, sőt néhány hónappal annál az ünnepi eseménynél is előbb, amikor a Hungaroringen körözhetett a Zakspeed csapat WEST feliratú Forma-1-es autójával. De már akkor érdemesnek találtam arra, és joggal, hogy máig legkedvesebb könyvem egyik fejezete róla szóljon. Ennek a könyvnek a címe Halottak szabadságon, Jim Clark egy mondata után: …végül is halottak vagyunk valamennyien, egyelőre szabadságon…, amelyet barátjának mondott beszélgetés közben, arra utalva, hogy nem csak a versenyzők vannak állandó veszélyben, hanem mi, civilek is. Csak a versenyzők azért egy kicsit jobban. Teszem hozzá én.

Akkor még senki sem gondolta, hogy Csaba szabadsága olyan hamar, és olyan hirtelen véget ér.

Kesjár Csabát ezrek kísérték utolsó útjára, csaknem mind fiatalok. A magyar beat-nemzedék legjobbjai, gyönyörű lányok tucatjai. Azok a fiatalok, akik személyében egyik hősüket, példaképüket veszítették el, s akik, hiszem ma is, ugyanolyan szeretettel emlékeznek rá. Amely szeretetet nem lehet csak körökkel és másodpercekkel kiérdemelni…

A kis Kesjár

Az autó száz éves, a motorkerékpár százegy, a Kesjár dinasztia autós-motoros versenyzői hagyományai pedig hatvanhat évre nyúlnak vissza mindössze, jegyzi meg mosollyal a szája szegletében Kesjár Csaba, a nyolcvanas évek kis Kesjárja, miközben vele szemben ül a negyvenes éveké — azaz édesapja. Aki 1942 tavaszán, tizenhat évesen, kihasználva, hogy idősebb Kesjár éppen a világháborúban van elfoglalva, továbbá, hogy őt, mint apja szerelőjét, de inkább árnyékát, a kis Kesjárt mindenki jól ismeri a motoros berkekben, fogta magát (és 125-ős kis Puchját) és elindult élete első motorversenyén.

Nagy fiú voltam már, ha úgy tetszik, azokban a háborús időkben családfenntartó, egyáltalán nem éreztem, hogy valami tiltott dolgot művelnék — emlékezik vissza most, s neki is, a kedves emlék nyomán, mosoly bujkál a bajsza alatt. Tehát, ha a nagypapa (aki idős kort ért meg), a motoros-Kesjárok közül az első, valami érthetetlen oknál fogva nem húzza-halasztja olyan sokáig, hogy versenymotorra üljön, akkor ez a hatvanhat év könnyedén hetven fölé lett volna tornászható, az pedig már valóban egy horribilis nagy szám... No nem mintha a hatvanhat kevés lenne.

Persze mindketten jól tudják, hogy a nagyapa, Kesjár János parádi címfestő és fényező, nyilván szívesen hamarabb is a versenypályára motorozott volna, ha éppen nem jön közbe az első világháború, ha nem megy el vörös katonának, majd nem kell emiatt később bujkálnia, sőt áttelepülnie Temesvárra, hogy elveszítsék szem elől. No meg, nyilván anyagilag sem engedhette meg korábban magának a motort, ami akkor igen-igen szép pénzbe került. (Nem mintha ma olcsó lenne.) Temesváron kezdett motorozni, versenyezni, a Glória klubban, és éppen versenysikerei révén került aztán Budapestre, előbb versenyezni, majd itt is telepedett le. A MAC-ból az FTC-be vezetett az útja, a Ferencváros színeiben aratta legnagyobb sikereit is a salakpályákon (persze nem volt ez még ugyanolyan, mint a mai salakmotorozás). 1933-ban 142 km/órás, szenzációs sebességet ért el a híres gyóni egyenesben 250 cm3-es, 4 sugárszelepes Rudge gépével, 1941-ben még megnyerte a tihanyi gyorsasági versenyt, később pedig a szakosztály vezetője lett. És a „Ferencváros örökös bajnoka" cím büszke birtokosa.

Fia első nagy versenyélménye az volt, hogy tizenkét éves korában a Rózsa utcából áttolhatta egyedül a papa versenymotorját a Millenárisra, ahol a kerékpárversenyek szünetében szenzációs motorversenyeket is rendeztek. — Szívem szerint mindig is gyorsasági motorversenyző szerettem volna lenni — emlékezik most —, de valahogy soha nem sikerült... Eleinte apám, s a hagyományok miatt, később meg nyilván azért, mert jól ment a salakversenyzés, a túraversenyzés, majd még később pedig az autó... A sportolók is úgy vannak sokszor, mint a színészek: beskatulyázódnak — ez komikus, az drámai —, ez salakversenyző, amaz gyorsasági, én a salakon és a terepen maradtam.

Volt persze néhány emlékezetes kiruccanása is. Amikor az ötvenes években a Bp. Honvéd versenyzője volt (és volt, hogy három bajnoki címet nyert egy évben!), megkapta egyszer az akkori idők egyik legnagyobb sztárjának, Kurucz Györgynek a levetett Nortonját. Tihanyban versenyeztek, Kurucz és Kesjár vívott az élen, és a sóderos Rév-kanyarban Kurucz, ahogy született gyorsasági motoroshoz illik, a sóder előtt annak rendje és módja szerint lefékezett. Kesjár viszont, aki a sodrós salakon élt, letette a lábát és befordult, mint a vihar. Átvette a vezetést, és ha az utolsó körben nem esik szét alatta az idős Norton, hát csúfság esik a gyorsaságik becsületén. Ma is úgy nevet, hogy szinte a könnye csorog belé... — Jobb is, hogy nem nyertem — mondja. — Így is kaptam a szövegből eleget. Hogy sportszerűtlen letenni a kanyarban a lábat, meg...

- És Csaba?
- Csaba? — kérdez vissza, és elkomolyodik.
- Csabát távol akartam tartani minden motor- és autósporttól. Soha eszembe nem jutott, hogy versenyzőt neveljek belőle. Még motoros koromban magam is buktam jó néhányat, emlékezeteset, ismerem, sőt érzem tehát a veszélyeket. És tudom azt is, hogy nálunk, a mi viszonyaink közepette szinte teljesen kilátástalan egy autó- vagy motorversenyző helyzete, lehet a világ legtehetségesebbje, akkor sem viheti semmire. Vagy talán, csak valami csoda árán. Tehát minden ellene szól. — Akkor?

... Mindhárman érezzük a kérdés súlyát, Csaba ugyanis autóversenyző. Magyar autóversenyző. És ezt, csaknem kizárólagosan édesapjának köszönheti.

- Nem tudom, van-e gyereke?
- Van. Kettő is.
- Én négyéves kora óta egyedül nevelem Csabát. És úgy igyekeztem nevelni, hogy jó tanuló, dolgos, szorgalmas fiú legyen. Sokszor talán túlságosan is szigorú voltam, de tény, hogy mindig, mindenért meg kellett dolgoznia. Viszont voltak pillanatok, amikor nekem kellett engednem. Például amikor Csaba, nyolcévesen, az egyik ismerősüknél meglátott egy gyereknek való kis motort. És addig nem nyugodott, amíg apja meg nem ígérte, hogy ő is kap egyet.
- Igaz, hogy tanulnom kellett érte – mondja Csaba. Négy egész négy tizednek kellett lennie a tanulmányi átlagomnak év végén, akkor lehetett szó a dologról. Annyi lett. Se több, se kevesebb. Érdekes módon, ez mindig így volt. Csak pontosan hoztam az eredményt, nem maradtam el, és nem teljesítettem túl sem.

De most mondd meg, itt nőttem föl ebben a műhelyben, alattunk. A gyönyörűen fényezett autók között. Ezekkel, ezeken, ezek között játszottunk a barátaimmal. Hát érdekelhetett engem más? Hát van ezeknél izgalmasabb, érdekesebb, szebb? ... Motort ugyan kapott, de úsznia és vízilabdáznia kellett a BVSC-ben. Hogy egészséges, izmos gyerek legyen. Jól is játszott, szépen is fejlődött. Négy év múlva, tizenkét éves korában viszont befejezte vízilabdás pályafutását. Egy Pajtás-újságban talált egy cikket arról, hogy hogyan kell gokartot építeni.

- Csaba és az én életemben tulajdonképpen ez volt az igazi fordulópont. Addig hajlítható, könnyen kezelhető gyerek volt, ettől a gokarttól viszont nem tágított. Pedig mindent megpróbáltam, hogy elvegyem tőle a kedvét. Először is közöltem vele, hogy legjobb esetben is csak ő építheti meg, én legfeljebb csak tanácsokat adok. Aztán a tanulmányait nem hanyagolhatja el, tehát csak a szabadidejéből vehet el a gokartépítésre. Mondtam, hogy majd nyáron, amikor a többiek nyaralni mennek, strandolnak, lányokat kísérgetnek, akkor neki itt dolgoznia kell, legjobb esetben versenyeznie a hét végén.

- Nem tudott olyan rémisztő dolgot mondani, amit nekem meg ne ért volna az a gokart — mondja Csaba. — Pedig az az igazság, hogy azt se tudtam jóformán, hogy mi az, meg, hogy vannak benne versenyek, meg minden. De négy kereke volt, olyan igazi autó formája, és nekem az kellett!

- Mint apa, mit tett volna maga, ha látja, hogy a gyerekének ez az egyetlen álma? De én még ekkor sem a vezetést, a versenyzést engedtem meg neki, hanem a munkát! Hogy építhet egy gokartot! Ami csodálatosan szépre sikerült.

Az építési versenyt, amelyre a szerkezet készült, persze egészen más okokból nem nyerte meg vele, de talán éppen az e fölötti méreg nyerette meg Csabával az ezt követő pályaversenyt, aminek két hét zánkai üdülés volt a díja. Ezzel gokartversenyző lett. Hét évig versenyzett gokartban, és a harmadik év után már abban a kategóriában, amelyben éppen indult, nem talált legyőzőre a bajnokságban. Újabb gond: a gyerek tehetségesnek bizonyult. Édesapja viszont következetes volt. Segítette a maga bőséges tapasztalataival és munkájával fiát a versenyzésben, és megkövetelte tőle, hogy elvégezze a Bánki Donát Műszaki Főiskolát. Az ötlet nem találkozott Csaba helyeslésével. A maga részéről az érettségivel befejezettnek tekintette a tudományos ismeretek gyűjtését, a főiskola első három félévében összegyűjtött tíz utóvizsgát — az összesen lehetséges tizenegyből.

- Szörnyű idők voltak — mondja. - A tanárok már mondták: Kesjár mit keres maga még mindig itt?... És közben meg nem lehetett abbahagyni, mert apám meg ragaszkodott a diplomához, megmondta, hogy elvárja tőlem, hogy megszerezzem.

Így aztán, amikor minden veszni látszott, új lendületet vett, és el is végezte a főiskolát. A Forma Easteres, és a Ford 2000-esben, az osztrák bajnokságban eltöltött év után Kesjár Csaba az NSZK Forma 3-as bajnokságba készült. Nem is titkoltan azért, mert önmaga kipróbálásának, lehetőségnek, lépcsőfoknak tartotta a Forma 1-hez vezető úton. Magyar Forma 1-es versenyző?! Nem agyrém ez?... Nem őrültünk meg, sem én, sem Csaba. És az is biztos, hogy néhány évvel ezelőtt, a Hungaroring megépülése és a Forma 1 világbajnokság idejövetele előtt gondolni sem lehetett arra, hogy magyar versenyző valaha is felérjen ebbe a magasságba. De most úgy érzem, megváltozott a helyzet, a dolog nem lehetetlen, csak majdnem az. És ha mi meg tudjuk teremteni ehhez a lehetőségeket, és Csaba tehetségéből futja is erre, akkor ...

- És mi kell ehhez?
- Például nagyon sok pénz. De mi elsősorban mégsem pénzt kérünk. Hanem egy kis együttérzést, egy kis erkölcsi támogatást. Gáncs helyett segítséget. Mert enélkül, mert egyedül nem megy.

...Tehát most itt ülünk egy csendes téli estén, és arról beszélgetünk, hogy Csaba, a fia, akit távol szeretett volna tartani az autóversenyzéstől, jövőre a talán legkeményebb osztályban, a Forma 3-ban versenyez, sőt reméli, hogy eljut a Forma 1-be is, amit őszintén kívánok. Ön, mint apa most boldog, örül vagy aggódik? - Őrlődöm két malomkő között. Mert örülök a sikerének, szeretném segíteni a nagyobb siker elérésében, de hogy mit érzek mit élek át, ott a pálya szélén, amíg az újabb körben fel nem tűnik előttem , azt nem tudom elmondani senkinek. De ezt is vállalni kell...

 ***

Csaba balesetének a körülményeit most röviden egy, a napokban megjelent írásomból veszem át, a főszerkesztő szíves engedélyével, miután oda írtam meg részletesen a történetet. Akit érdekel a lapban megtalálja a teljes történetet:

 …a baleset igen furcsa képet mutatott, s akár versenyzői hibából, az úgynevezett „blackout”-ból is adódhatott. Csaba ugyanis a versenypályán kiegyenesített egy kanyart, és egyenesen nekiszáguldott a pályát szegélyező szalagkorlátnak. Az alacsony építésű autója átcsúszott az alsó korlát alatt, Csabát viszont megfogta az acélszalag. Azonnal meghalt. Azt senki sem tudta elképzelni, én máig sem, hogy Csaba hibázott volna. De, hogy ki, vagy mi, arra nézve nem sok támpont akadt sem akkor, sem később. Édesapja természetesen nem nyugodott bele a kinti halottkémi jelentésbe, és felkérte egy régi versenyzőtársát, az akkor már régen igazságügyi szakértő Szászvári Antalt, hogy utazzon ki a helyszínre, és vizsgálja meg a baleset körülményeit. Ő ki is ment, hozott egy sor fényképet, és utánajárt mindennek. De, mint várható volt, egyértelmű eredményre ő sem jutott azon túl, hogy nagy valószínűséggel műszaki hiba miatt következett be Csaba balesete…

Ismétlem: ez csak részlet.

Képek forrása: http://totalcar.hu/magazin/kozelet/2012/02/09/kesjar_csaba_iden_lenne_50_eves/

http://www.lazapipa.hu/?q=keptar/csapat/-kesjar-csabi&page=2

Szinte napra pontosan tíz éve búcsúztattuk Jenőt. Ebből az alkalomból a saját korábbi írásaimból készült, egyperces olvasásra nem éppen alkalmas összeállítással szeretnék a magam részéről megemlékezni barátomról, kollégámról.

***

Knézy Jenő emléke ma már elsősorban úgy él a köztudatban, mint a labdajátékok: kosárlabda, kézilabda, labdarúgás nagy eseményeinek avatott kommentátoráé. Ez így igaz, de azzal a kiegészítéssel, hogy Jenő nemcsak a labdajátékok, hanem a motorsportok, az autó- és motorversenyek szerelmese is volt! Egyszerre mindent természetesen nem csinálhatott, de sok gyorsasági és motokrossz-, valamint autóversenyt közvetített, miközben a Forma-1 magyarországi születésénél is bábáskodott. Ugyanis annak a riporter-kettősnek volt az egyik tagja, amely a Magyar Televízióban 1976 augusztusában az első Forma-1-es versenyt közvetítette Ausztriából. Hazánkban ez a közvetítés volt ennek a sportágnak a nyitánya.

A nyitány, s a további évek közvetítései nélkül — amelyeknek Knézy Jenő is részese volt, s amelyek mintegy előkészítették a közvéleményt a világbajnokság befogadására —, talán sohasem jutott volna el a Forma-1 a maga valóságában Magyarországra. De eljutott, és 1986 augusztusában Knézy Jenő megint csak egyike lehetett azoknak az úttörőknek, akik a Hungaroringről az első Magyar Nagydíjat közvetíthették! Talán véletlen, talán nem, de Jenő még a hétvégi házát is a pálya közelében vásárolta, s amikor nem közvetítette, „legalább" hallotta az eseményeket — ahogy mondani szokta volt. Később, egy évre ismét visszatért a Forma—l-hez, a Magyar Nagydíjhoz, azután ismét másfelé szólította a sorsa. De akkor senki sem gondolta, hogy az a közvetítés volt a Forma—l-ben a hattyúdala.

***

Tudomásom szerint Jenő csak egyetlen saját gyártású szlogenjét védette le nehéz pénzekért, a „Jó estét! Jó szurkolást!", ami nem jelenti azt, hogy csak ennyi lenne több évtizedes pályafutásának egész termése. Bár vannak egykötetes írók és költők is, és mondjuk Radnai Jancsi, szeretve tisztelt főnökünk nevéhez sem fűződik e tárgyban sokkal több, mint a valóban halhatatlan „Nagybritán Pete", „aki" egy síközvetítés kapcsán csúszott ki a Jancsi száján, s emelte őt riporteri magaslatokra (is). Radnai viszont csak elvétve merészkedett e síkos talajra, ahol mi naponta vittük vásárra a bőrünket, s szültünk olyan csodákat, mint a „Sárga Pej", Rózsa Gyuri feledhetetlen lova, rövid sportriporteri pályafutásának egyik csúcsterméke. A címben idézett, és csak a cím kedvéért összekapcsolt két sajátos szóképződmény viszont eredeti Knézy-termék, annak ellenére, hogy Jenő ezeket, sok mással együtt, nem kopirájtolta (copyright, ahogy a művelt angol mondaná).

Ami az ellenlejtőt illeti, azt akár el is felejthettem volna, mert az messze nem Forma-1, hanem síugrás, Jenő egyik ritkán művelt területe. De ami magát a szót illeti, igen jól jellemzi Jenő „mérnöki" látás-, illetve gondolkodásmódját. A józan paraszti ész ugyanis, amelyik olykor hangosan is lehülyézi az embert az ilyen fogalmakért, úgy véli, hogy a lejtő addig lejtő, ameddig lefelé megyünk rajta, amikor meg fölfelé, akkor már emelkedő. Pedig a dolog nem ilyen egyszerű! Annak a bizonyos emelkedőnek (ami fordítva persze lejtő), amelyet a síugrósánccal szemben építenek, az a célja, hogy lelassítsa a már földet ért ugrót, és segítsen neki megállni. Jenő műszakilag pallérozott agyában viszont (ne feledjük, mérnök volt!), ha már ezt a „valamit" (maradjunk ennél a kitételnél: a sánc) a fogadó lejtővel szemben építették, hogy ellene hasson, akkor egyszerű: ez ellenlejtő! Amihez aztán ragaszkodott is.

A kopasz gumi ennél sokkal egyszerűbb. Amikor még ő is rendszeresen foglalkozott a Forma-1-gyel (amit imádott), akkor voltak divatban először a slick, azaz a sima felületű gumik. A sima fej ugyebár kopasz (bár: „Nincs többé kopasz fej, csak seggig érő homlok!", ahogy a korabeli népnyelv szavalta), és miután a hasonlóság nyilvánvaló: sima gumi = kopasz gumi!

Én ugyan sohasem használtam ezt a szóleleményt, de nem is találok benne semmi kivetnivalót, sőt, szellemesnek tartom. Viszont a műszakilag közepesen művelt néptömegek tetszését egyáltalán nem nyerte meg. Mi több, a riporteri hülyeség adekvát mércéjévé vált. Aki valaha meg tudja fejteni, hogy mit írtam az előbb, az majd küldje el nekem a megfejtést, de olyan jó érzés volt ezt a mondatot leírni, hogy nem tudtam kihagyni. Viszont eljutottam vele egyik legutóbbi, szörnyű élményemhez, ahhoz az egyik weboldalhoz, amelyen névtelen senkik (akit ez netán sért, kérem, írja meg a nevét és a címét, én azonnal helyesbíteni fogok) pocskondiázzák a kommentátorokat, s különösképpen Jenőt, egynémely szótévesztéséért, és egyebekért. Jenőt konkrétan azért, mert szerintük egy adott meccsen bizonyos focisták nevét rosszul ejtette ki. Teszik ezt természetesen a névtelenség adta arrogancia fölényességével, s a saját polihisztor voltuk biztos tudatában. Nekik szeretném elmondani, hogy fordítva ülnek a lovon!

A legkevesebb pedig, hogy fogalmuk sincs, hogy abban a korban, amikor Knézy Jenő televíziós lett, milyen nagy felkészültségű és milyen nehéz vizsgákon sikerrel szerepelt fiatalembereket engedtek a mikrofon és a monitor közelébe! Ha ugyanis csak halvány segédfogalmaik lennének erről, még véletlenül sem írnának le olyan sületlenségeket, amilyenekkel most csípőből teleszarják a hálót. (Elnézést a kifejezésért, de ezt speciel szó szerint értettem.) Jenő ugyanis - pláne harminc év gyakorlattal a háta mögött - ilyenben nem tudhatott tévedni! Azon egyszerű oknál fogva, hogy ő életében soha, egyetlen közvetítésére vagy stúdiószereplésére sem ült úgy oda a mikrofon elé, hogy kínos alapossággal föl ne készült volna rá. Ha tehát rosszat mondott is (valakinek a véleménye szerint), azt nem azért mondta, mert „hülye", hanem azért, mert utánanézett, és meggyőződése szerint azt úgy kellett mondania! Ez pedig óriási különbség. És azon - de európai módon - már lehet vitatkozni, hogy ő tudja-e jobban vagy valaki más? Én abba a közegbe, abba a Telesport-szerkesztőségbe, amelybe 1971-ben Jenő Gyulai Pistával, Szalay Pistivel együtt, egy háromezres jelentkező-tömegből való kiválasztás után belecsöppent, csak öt évvel később kerültem bele. Újságíró koromat tekintve azonban Radnaival, Vitrayval, Vitárral és Szőnyi Jancsival voltam inkább egyívású, s dolgoztam is velük már a hatvanas évek elejétől kezdve.

Erről jut eszembe egy viszonylag késői, szöuli olimpiai történet. Amely annak ellenére életre szólóan kedves, hogy ez az olimpia speciel egyikünk számára sem volt a Nagy Truváj. Ugyanis mind a ketten erősen tartaléksorban voltunk, Jenő az első héten mást se csinált, mint kabinozott, azaz „off tube" alámondott mindenféle labdás meccsrészleteket, én pedig dettó, csak lovakkal és vitorlásokkal, olyan snittlisták alapján, amelyeken mindössze ennyi állt: „I. Kikötő látképe., 2. Rajt az Alfa pályán., 3. Verseny., 4. Befutó." A többit nekem kellett kitalálnom. Szóval az első hét végén szinte már sírtunk. Jenő egyenesen haza akart menni, minek legyen ott, ha nem kell semmire? A szeretett kis vizes sportjai: úszás, kajak-kenu satöbbi az olimpiák nagy részén nemigen voltak az övéi...

De egyelőre csak a megnyitó környékén vagyunk, az olimpia nyitó sajtófogadásán, egy pompás, hatalmas teraszon lévő kertben, zsúfolásig telt asztalok s népes nemzetközi társaság tagjaiként. Az átlagos és ismert ételekre ügyet sem vetettünk, de Jenő kitűnő érzékkel és főleg orral, kiszagolt egy ismeretlen, de sokat ígérő valamit, s arra rácsaptunk. Ez volt a Kimcsi. Mint később megtudtuk, leginkább savanyított vagy inkább rohasztott fejes káposzta, amelynek a leveleit szépen leválasztják, s miután a levelek közét szemes és őrölt fekete borssal, chili paprikával, mindenféle finom fűszerekkel és egy kis vagdalt hússal gondosan megtöltik, a leveleket szépen visszahajtogatják. Ebből lesz egy jókora gömb, amit aztán tortavastagságú szeletekre vágnak, és szépen díszített tálra fektetik, mint a tortát. Enni is úgy eszik, mint amikor a dobostortából szép, „cikkes" szeleteket vágnak. Amikor az első szeletet bevágtuk belőle, pontosabban, amikor az első falatot végre le tudtuk nyelni, két dolgot tudtunk biztosan. Az egyik, hogy ilyen k...va erőset még életünkben nem ettünk, viszont ez annyira finom, hogy meg kell mentenünk belőle az utókornak is néhány szeletet! Miközben a könnyeinket törölgettük, az egyik szép, nagy, még érintetlen tálat Jenővel leemeltük a helyéről, és mintha az egyik nagyobb csoport felé vinnénk, elmenekítettük az egyik bokor mögé, egy mellvédszerű kőfalra.

Közben persze csipkedtünk ezt meg azt, közte Kimcsit is, és belül boldogított bennünket a tudat, hogy van némi tartalékunk. Mert, ahogy tapasztalatból tudtuk, ez a nemzetközi sáskahad, amely médiának nevezi magát, mindent pillanatok alatt felzabál. Így is történt. Mire azok a fickók jöttek, akik dolgoztak ezen a napon, már csak a morzsákat szedegethették. Mi pedig közben-közben rájártunk a Kimcsinkre. Amikor gyakorlatilag már mindennek vége volt, és mi a Kimcsi maradékának a biztonságos elszállításáról értekeztünk, egyszer csak megjelent két pápua (új zélandi?) kollégánk, teljes harci díszben: fűszoknyában, mezítláb, lándzsával és pajzzsal a kézben. Ha tartani akartuk volna a színvonalat, nekünk legalább bőgatyában és csikós kalapban kellett volna megjelennünk. (Egyébként miért ne?!) És eszméletlenül éhesek voltak! Körbejárva könyörögtek legalább egy falat kajáért! Ami persze nem volt se égen, se...

Összenéztünk Jenővel, és már indultunk is a bokor mögé a Kimcsiért. Lehetett belőle még legalább egy kiló. Ami borzalmas mennyiség ebből a méregből. Odaintettük a pápuákat, akik persze egyetemet végzett kollégáink voltak, csak a hecc kedvéért voltak népviseletben, és megkínáltuk őket, mondván: „De vigyázzatok, mert egy kicsit erős!" Közben meg alig vártuk, hogy mikor kezdenek majd fuldokolni ettől a pokoli kajától. De nem történt semmi. Azaz olyan hirtelen bekapták az egészet, hogy csak tátottuk a szánkat. De semmi köhögés, semmi krákogás, semmi gutaütés. Csak elégedett böfögés, szájtörlés és boldog, jóllakott mosoly. „Nem volt nagyon erős?"— kérdeztük, mert nem bírtuk már szó nélkül. A fickók ránk néztek, kissé csodálkozó szemmel, aztán azt mondták: „Nem. Éppen jó volt! Bár igazság szerint otthon, nálunk, ennél egy kicsit erősebben főzünk!" Ennyit az erős ételekről. Visszatérve még Jenő indulására: Mint valamennyiünkét, az ő pályafutását is a Radnai alakította ki. Például azzal, hogy neki adta a focit, meg egy sereg más labdajátékot, meg az úszást, meg a kajak-kenut, meg ám azzal a megkötéssel, hogy az igazán nagy durranásokat: olimpia, világbajnokság javát továbbra is más fogja vinni.

***

Moszkvában voltunk bő két hétig, a JAJ Játékok (Jóakarat Játékok) vagy valami hasonló alkalmából. A lényeg, hogy a körmünket rágtuk le állandóan a versenyek miatti nagy izgalmunkban. Az Ukrajna szállóban szálltunk meg, amely a tornya miatt kissé hasonlít a Lomonoszov egyetemre, meg még egy tucat, állítólag Sztálin elvtárs saját kezű skiccei alapján épült moszkvai épületre. Egy szobában laktunk, egy ágyban aludtunk. Egy fantasztikusan nagyméretű hitvesi dupla ágyban, mivelhogy az volt a szobában. Szerencsére a méret stimmelt, még két ekkora behemótnak is, mint mi voltunk. Munkánk abból állt, hogy este nyolckor kezdve és éjfél után fejezve be, minden áldott éjjel alámondtuk (a már emlegetett „off tube"), közvetítettük a JAJ játékok minden versenyének, meccsének összefoglalóját. Miután a munka szerfelett érdekes volt, és mint tudjuk, Moszkva abban az időben szinte kifogyhatatlan a szórakozási lehetőségekből (ha csak a Lenin-mauzóleum megtekintését nem tekintjük annak), így aztán meglehetősen egyszerű napirendet alakítottunk ki.

Reggel még véletlenül sem keltünk fel, hanem húztuk a lóbőrt legalább és legkésőbb délután kettőig, mert akkor mehettünk ebédelni. Ebéd után ejtőztünk egy keveset, azaz szunyókáltunk este hatig, akkor zuhanyoztunk, felöltöztünk, Imi pedig, bizony Tóth Imre, Radnai barátja és sofőrje (vagy fordítva, de mindegy) elvitt bennünket a sötét és életveszélyes Moszkvában - amelyet Imi természetesen nem ismert - a világ másik végére, Osztankínóba, a stúdióba, ahol aztán nekiállhattunk vég nélkül dumálni. Az életveszélyt azt úgy kell érteni, hogy akkoriban a sztrádaszélességű moszkvai utcákon az autók leginkább birkanyáj módjára kóvályogtak, a közvilágítás nagyjából nulla értéken mozgott, a KRESZ pedig előírta, hogy az autók legfeljebb a helyzetjelző lámpáikat kapcsolhatják be közlekedés közben! Így aztán majdnem tök sötétben bolyongtunk ismeretlen utakon, lényegében kivilágítatlan autók között, s csupán az Isteni Gondviselésben, meg Tóth Imi hallatlan nagy (sajnos főleg budapesti) tapasztalatában bízva. De túléltük. Munka után viszont édes a pihenés, ezért szobánkba hazatérve baráti trécselésre vártuk a többieket, ahol aztán nekiláttunk a hideg vacsoránknak, meg a több kartonnyi csehszlovák sörnek, amíg volt.

***

Tudom persze, hogy sokan vannak, akik időnként már-már kiütéseket kaptak attól a rossz szokásától, hogy előre „jósolt", hogy időnként okosabb volt, mint a világ legjobb edzői, hogy... Én is voltam vele így sokszor. De miért éppen ő lett volna hibátlan, egyedül a világon? Az erényei egyébként is messze meghaladták, sőt feledtették a hibáit. A szakma mai magyar mezőnyében ő volt az egyetlen, aki a saját, szinte gyermeki lelkesedésével, érdeklődésével, amely átsugárzott minden közvetítésén, képes volt megemelni az általa közvetített esemény színvonalát a nézői számára! És ez a legtöbb, amit kommentátor megtehet. Sohasem beszéltünk ugyan róla, de ebben Jenőnek sikerült a legjobban (és csak neki sikerült!) a nagy előd, Szepesi György örökébe lépnie!

Akik még élőben hallhatták, tudják, milyen volt egy meccs Szepesivel és Szepesi nélkül! Ég és föld! Ezt tudta Jenő is. És talán ezért mondta Vitray az emlékműsor elején, hogy Jenő: pótolhatatlan! Annak ellenére az, hogy neki sajnos nem adatott meg egy olyan csapat, egy olyan bajnokság, mint Szepesi Gyurinak, aki végig a „világ tetején" táncolhatott, s amely csapatnak még a bukása is olyan heroikus volt, hogy évtizedek múltán is beleborzonghatunk Szepesi fantasztikus kommentárjába. (Mellesleg, amikor először hallottam német közvetítéssel ezt a meccset, akkor döbbentem rá, az egy „másik meccs" volt, mint amelyet Szepesivel a szívünkben őrzünk.) A magyar futball hanyatlásának kezdetét 1968-hoz datálják. Ekkor volt a „Jönnek a csehszlovákok!, Jönnek a csehszlovákok!" és jöttek bizony sokan mások is. Azt hiszem Hegyi Iván írta szép és igaz nekrológjában, hogy Knézy Jenő, ha meggondoljuk, egy máig tartó süllyedés, hosszú kudarcláncolat krónikása volt, és ennek ellenére tudott olyan magasságokba jutni, mint ahova jutott. Belegondolni is szédítő, mire vitte volna Jenő, mint a sikerek harsonása! De azért ne legyünk nagyon bánatosak: Jenőnek éppen az a képessége volt a legnagyobb erénye, hogy élvezni tudta az életet, képes volt a legkisebb momentumokban is megtalálni az örömöt, majd továbbadni azt! Ez volt benne a legjobb és legszebb: szeretett és tudott is élni!

***

Utoljára január 24-én találkoztunk, sőt vacsoráztunk együtt a Kökény (Kökényesi György motokrossz- és kaszkadőrbajnok) hatvanadik szülinapján, egy kitűnő kocsmában (Jenő csak ilyenekbe járt), s ezt persze magamtól nem tudnám ilyen pontosan, én nem az az ember vagyok, viszont a Vitár Robi mindent pontosan megjegyez, és ő is ott volt feleségestől. Fantasztikus vörösboros szarvast ettünk és még ezerféle finomságot. Jenő se kímélte magát, jókat nevettünk, ugrattuk Kökényt. Jenő, mint mindig, maga volt az élet, szálfaegyenes tartás (miközben az ő háta is fájt már évek óta), makulátlan ing és nyakkendő, kifogástalan elegancia, igazi „örömkatona", fiús mosoly, ezúttal sokat sejtetően: „Gyerekek nekem ma még van egy másik programom is — mondta. — Egy haveri társaság vár... Tudjátok, régi iskolatársak. . . Lapajkám, vigyázz a vonalaidra! Sziasztok! Majd legközelebb!" Ezzel lépett ki az életünkből.

Kép: http://www.stop.hu/bulvar/jo-estet-jo-szurkolast-szolt-knezy-jeno/1075318/

Mielőtt bármit is mondanék, ide írom az egyik leglényegesebb történés rövid sztoriját: Roger Benoit, Niki Lauda egyik újságíró barátja, 1979. szeptember 30-ának reggelén, amikor találkozott az edzésre készülődő Nikivel, „rágta” a kedvence még meglévő fülét, hogy : „Niki igazán mondhatnál végre egy igazi, bomba nagy hírt az újságom számára …”

Mire Lauda: „Írd meg, hogy európai idő szerint délután 18 órakor abbahagyom a versenyzést!”

Benoit még meg is sértődött ekkora hülyeség hallatán, és azt dohogta magában, hogy: „Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy a felesége, Marlene holnap szüli a tizedik gyerekét”, és ezzel ment a dolgára. Lauda meg beült az autójába és vezetett 24 kört, köztük egy nagyon gyorsat is, fiatal társa, Nelson Piquet viszont ment egy két másodperccel gyorsabbat…

Lauda kiszállt, és mondta Ecclestone-nak, a főnökének, hogy szeretne négyszemközt beszélni vele. Amikor kijött a beszélgetés után a motorhome-ból, odament Nelsonhoz, a fejébe nyomta a saját sisakját, odaadta neki a kesztyűjét és azt mondta: „Ez ettől kezdve már a tiéd, te indulsz a versenyen helyettem.” Azzal eljött haza, Európába…

Rogert pedig kis híján megütötte a guta.

És ez csak egy, a sok említésre érdemes történés közül, lévén a montreali pálya mondhatni hagyományosan a Flúgos Futam-ok színhelye, különösen esős időben, ami nem ritka errefelé. Utalhatnék például a világbajnokok falára, arra a célegyenes közepe táján lévő sikánra, amelyben legalább hat ment közülük a falnak, és mesélhetnék még sok mindent, annak ellenére, hogy most, ezen a versenyen vajmi kevés történt, a Gilles Villeneuve pálya hírneve ellenére.

Tisztelt Uraim! (és Hölgyeim!)

Az előző bejegyzés itt a blogon valódi hozzászólás-áradatot indított el, a legnagyobb örömömre (és meglepetésemre), hiszen alapvetően nem tartom kiemelkedően izgalmas írásnak a turbók történetéről szóló szöveget. De mivel a kommentek között van néhány jogos felvetés is, gondoltam ideje ezekre reagálnom – itt, egy külön bejegyzésben, mert jobb ötletem hirtelen nem volt.

Tehát: