Felipe Massa nemrég meglátogatta Michael Schumachert a kórházban. Ebben a kegyben csak nagyon kevesen részesülhetnek, ám ha valaki igen, akkor Felipe biztosan.

Elsősorban persze a barátság, a csapattárs jogán. De azért is, mert egy cipőben járnak, illetve Felipe már csak járt, így, múlt időben. Mert felépült.

Nincs olyan messze, hogy ne emlékeznénk azokra a napokra, amikor érte aggódott a világ, ugyanúgy, ahogy milliók szoronganak ma a Schumiról érkező hírek hallatán. Amely érzést a legpontosabban talán Bernie Ecclestone, Schumacher öreg barátja fogalmazta meg: „Aggódva várom, nehogy rossz hírt kapjak!”

Alighanem így vagyunk vele valamennyien. Ám nem véletlenül írtam fentebb barátot. A sokak szerint „kőszívű” Bernie valóban igaz barátjává fogadta már régen Michaelt. Hogy mennyire? Én emlékszem egy jelenetre, vagy tíz-tizenöt évvel ez előttről, amikor a Nürburgringen valamelyikük, (inkább Bernie) születésnapját ünnepeltük, és az ünneplés hevében Schumi egy egész szülinapi csokoládétortát a Főnök képébe törölt általános röhögés közepette. Ecclestone-nak a szeme se rebbent, (a krémtől nem is tudott volna), letörölte a torta nagyját, és nevetve átölelte a pimasz kölyök, azaz Schumi vállát. A viszonyuk azóta sem változott.

Massa derűlátóan beszélt a látogatás után. Elmondta, hogy Michael nagy bajnok, nagy versenyző és nagy küzdő, aki soha nem adja fel, és szerinte most is győzni fog. De a szeme, a tekintete végig igen szomorú volt, a hangja pedig halk.

Ecclestone a távolból kritikusabb hangot ütött meg:” Akárkihez fordulok is, senki nem tud semmi biztosat mondani, mert senki nem tud semmit. Állandóan Michaelre gondolok, és a legjobbat kívánom neki. De legfőképpen azt, hogy ugyanazt a Michaelt kapjuk vissza, akit ismerünk!”

Ami a szívén, az a száján. Ahogy szokta. Ezt az utóbbi mondatot mi legfeljebb gondolni merjük, kimondani soha. Nehogy (szép magyar szóval) elpénecoljuk a dolgot…Amikor meghallottam a baleset hírét, az első gondolatom az volt, hogy azonnal utána kell néznem, azonnal írnom kell róla… A második gondolatom, szerencsére az: várd ki mire fordul a kocka. Jó okom volt visszafogni magam. Az élet tanított türelemre.

Még fiatal újságíró voltam, Népsportos. Tele lendülettel és ifjonti hévvel. Volt akkoriban egy nagyszerű, igen sokra hivatott fiatal labdarúgó, Kisutzky Robinak hívták, a Csepelben játszott, a tehetsége akár százszoros válogatottságra is elég lett volna, ha…Ha nem az élet könnyebbik oldalát választja. De azt választotta. Egyébként iskolatársam volt az általánosban, és barátom is mindvégig.

Ezért is érintett talán a hír a megszokottnál is jobban: a Robi már megint verekedésbe keveredett, az Arany Csillagban, Erzsébeten addig zaklatott egy lányt, míg annak a vőlegénye feldühödött, és leütötte! Azon melegében fogtam az írógépem, és írtam egy rövid glosszát. Beleírtam minden fájdalmamat, baráti szeretetemet és elkeseredésemet afelett, hogy Robi hogy tud ilyen őrült lenni!...És csupa féltésből, meg szeretetből azért „beledöngöltem” a betonba, hogy legyen miből tanulnia.

Megírtam este. Reggelre, mire megjelent, Robi már halott volt. Jogos és féltő kritikám minden szava, már halottgyalázásnak hatott. Nem kívánom senkinek azt az érzést, amit akkor, ott éreztem, de még azt sem, amit most érzek, vagy ötven évvel utána. Többek között ezért nem siettem Schumi balesetét kommentálni. Sőt, nem tagadom, hogy még most is nagyon igyekszem megválogatni minden szavamat, mert a szó fegyver, és az éle könnyen fordulhat visszafelé.

Például az adott első pillanatban mindjárt példálózhattam volna más bajnokok hasonló (akár halálos) balesetével is: Carlos Pace, Didier Pironi, Antonio Ascari, vagy Depailler esetével, aki a sárkányrepülős próbálkozásai után még ideológiát is gyártott a kalandvágyához, mondván: ”Csak nem képzelik, hogy mi, akik hétről-hétre kockáztatjuk az életünket a versenyautókban, hétköznap otthon ülünk és kötögetünk, vagy mint a macskák játszunk a gombolyaggal?!”

És akkor csúnyán mellé lőttem volna! Mert Schumacher nem felelőtlenségből ült viharban vadászgépbe az Andok fölött, nem Off Shore motorcsónakban kereste magának a bajt, nem csak úgy hajadonfőtt ment egy laza kört a haver Maseratijával, nem egy kezdetleges sárkányrepülőn húzatta föl magát a barátja autójával, hogy onnan leesve jól összetörje magát. Nem.

A fölösleges vagánykodás, a fölös kockázatvállalás az nem fér bele Schumacher jellemébe. Pláne, amikor a gyerekekkel, gyerekeivel, kirándul. Gyakorlatilag csak csúszkáltak, lefelé a hegyről, és a hír szerint, mielőtt fejjel egy sziklának ment, még egy kislányt segített lábra állni, merthogy ő kísérte a társaságot. A balesete tehát klasszikus baleset volt. Olyan eset, amelyre nincs magyarázat. Amely egyetlen hibás mozdulat, egy véletlenül útjába eső kő, vagy bármi miatt következik be!

Nem szoktam privatizálni, de itt nem hagyhatom ki: két évvel ezelőtt az előszobánkban állva, s egy lassú lépésbe kezdve elestem és eltörtem a combnyak csontomat. És miközben életem minden esésére máig emlékszem, erre  nem. Sőt, máig nem tudom megmondani, hogy az eséstől tört-e el a lábam, vagy előbb tört el és azért estem el! Tisztára, mint Senna autójának a kormányoszlopa…

Ezért hívják balesetnek.

Ezzel tehát nincs mit foglalkozni, tépelődni. Csúszott, urasan, kényelmesen lefelé, egy szikla megfogta, egy másikba meg belefejelt. Ha lehetne, akkor bármilyen tétbe fogadnám, hogy ha Schumi nem csak kirándult volna, hanem egy nehéz pályán teljes figyelemmel és összpontosítással száguldott volna, akkor nem esett volna el. De ez is csak játék a szavakkal. A „HA”-val.

Engem viszont, csakúgy, mint Ecclestone-t és nyilván még milliókat, már csak az foglalkoztat, hogy a hosszú kóma után visszakapjuk-e Michael Schumachert, és főleg: milyen Schumachert kapunk vissza?!

Amikor éppen derűlátó hangulatomban vagyok, akkor egyik legjobb barátom jut eszembe: Georges Bertellotti. Georges egész életében a Forma-1 közelében volt, ami nem csoda, mert született monegasq, azaz monacói volt, míg élt. Amikor én megismertem,(1977), akkor már a nagyhercegség „sajtófőnöke” volt, ezer más dolga mellett. Például a Nagydíjukat rendező autóklub titkára is, hogy mást ne mondjak. És máig élő nemzetközi sportdíjakat alapított, mint amilyen a SPORTEL, A GOLDEN PODIUM AWARDS.

Megismerkedésünk idején már és még semmi jele nem látszott rajta a korábbi balesetének, amelynek történetét is csak évek múltán mesélte el, akkor, amikor már félreérthetetlen jelei mutatkoztak súlyos sérülésének.

Georges neves újságíró lévén a Rádió Monte Carlo munkatársa (is) volt, és egyik legfontosabb munkája a Forma-1-es világbajnokság futamainak a közvetítése volt. Ő közvetítette Barcelonából 1975-ben azt a tragikus versenyt is, amelyet a Montjuic Park-i pályán rendeztek. (Évtizedekkel később ebben a parkban, illetve itt, a „Zsidóhegyen” volt az olimpiai stadion és az uszoda, amely ma is látogatható.) A rendkívül heves küzdelem során a német Rolf Stommelen autója a hátsó szárnyával egy másik autónak ütközött, megperdült és kirepült a pályáról. Röptében halálra sújtott négy nézőt, és többeket megsebesített. Maga Stommelen is megsérült, bordája tört, de életben maradt.

Nos, ez a repülő autó, Georges Bertellotti feje mellett zúgott el, és csak azért nem találta el halálosan, mert Georges éppen befejezett egy tudósítás részletet, és hátrafordult a mögötte elhelyezkedő technikusokhoz, hogy megkérdezze, rendben van-e a felvétel. Ez a mozdulat mentette meg az életét. De az autó még így is elvitte a koponyája egy részét!

Természetesen kómába esett. Kórházba vitték, III.Rainier herceg azonnal intézkedett, hogy úgy kezeljék, mintha családtag lenne, minden lehetséges eszközt használjanak fel a megmentésére, a teljes költséget a hercegség állja. (Monacóban egyébként a született állampolgárok ingyenes orvosi ellátást élveznek, ezek a műtétek azonban óriási pénzekbe kerültek.)

A tökéletes orvosi munkának köszönhetően George életben maradt, és folytathatta addig munkáját, tökéletes szellemi állapotban. De abban a tudatban, hogy a sérülése következményei, a korának előre haladtával, lassan, de majd jelentkeznek. És a lassú leépülése nem állítható meg.

Így is lett. Amikor két évvel a sérülése után megismertem, még nyoma sem látszott a balesetének. Aztán évről-évre mindig egy picit rosszabb lett, nehezebben járt, majd nehezebben beszélt, végül már alig lehetett érteni. Aztán, vagy tizenöt év múltán már ki kellett szállnia az autójából, az utolsó éveiben pedig tolókocsiba kényszerült. Szomorú volt látni, de jó volt tudni, hogy addig teljes életet élt a szörnyű balesete után. És boldog vagyok, hogy a NOB tag de Merode herceggel, a legjobb barátjával együtt, mi „kocsikáztathattuk” a Nagydíj utáni bulira, a Sporting Klubba, míg élt. Mert arról nem mondott le, soha!

Talán nem véletlen, hogy Schumiról nekem Georges jutott eszembe. A lelkem mélyén talán úgy vélem, hogy Michael történetének valami ilyen "szerencsés", (igen, szerencsés!) kimenetele lehetne...

Mert még lehet, mert még minden lehetséges.

Remélem.