Nem tudom kik, és főleg mennyien látták március 3-án este az M3-as retro-csatornán a Világbajnokok című, mindössze 13 perces filmet a magyar fogathajtókról, és főleg azt nem tudom, hogy felfogták-e, hogy miről is szól, és gazdagította-e őket az élmény valamennyivel?

Nem tagadom, nekem ez a film (és a rendező Fehéri Tamásnak, a három kivételes képességű operatőrnek, Fifilina Józsefnek, Drahos Kálmánnak és Schnöller Geyzának, és valószínűen a többi alkotónak is), édes, és már harminc éve nem látott, s eltűntnek tartott gyermekem, amelyet boldogság volt látnom, és még nagyobb boldogság volt éreznem, hogy a közel negyven éves alkotás, semmit nem vesztett az értékéből, igazi klasszikussá lett. Miután én csak az író és szakértő vagyok benne, nyugodtan dicsérhetem az alkotókat: nekem elég, ami a szülőnek jut a dicséret morzsáiból.

És nyugodtan feltehetem azt a csalafinta kérdést külön is, amit fentebb már pedzettem: vajon felfogták-e, hogy miről szól?! Önök, harminchét év elmúltával. Mert akkor, amikor ez a mű megszületett, még mindenki megértette, felfogta, egyetlen ember kivételével: és ez Bednai Nándor, a televízió kiváló rendezője volt, akit felkértek az Ezüst Gerely díjra érdemes filmek előválogatására. És aki azzal a megjegyzéssel, hogy „nem értem”, kidobta még az elődöntőben, annak ellenére, hogy a filmet az OTSH készíttette, az Ezüst Gerely kiírója egyébként.

De talán éppen ez tett jót a Világbajnokoknak. Mert ezt követően ez a félredobott film (senki sem lehet próféta a saját hazájában!) tizenhat nemzetközi díjat nyert szerte a világban!

Nem szeretnék tévedni, de örülnék, ha jelentkezne valaki, aki tud olyan magyar sportfilmről, amelyik ennél többet hozott volna a konyhára. Fehéri Tomi úgy járt az OTSH-ba az újabb és újabb díjakat átvenni, mintha haza menne, olykor még engem is meghívtak, s amikor már Tamás nem bírta cipelni a trófeákat, egyet-egyet nekem is átadott: így őrzöm máig is azt a gyönyörű kis szürkét (mások persze mondhatják fehérnek is, bár fehér ló nincs!), amelyet a filmünk az Egyesült Államokban nyert.

Ennyi siker után, talán nem érdektelen elmondanom a film elkészültének a történetét.

Először is: abban az időben fogathajtóink uralták az egész lovas világot. Abonyi Imre, aki a filmben csak pillanatokra tűnik fel a fia által hajtott lipicai fogaton, nyerte az első Európa-bajnokságot ebben a sportágban, és ott hajt két további világbajnokunk is: Fülöp Sándor, és Bárdos György. A film mégsem róluk szól, hanem a magyar fogathajtókról, az aranykovácsokról, azokról a csodálatos lovakról, Nyicsevótól a Hetvenhármasig, amelyek ezt az Aranykort létrehozták!

Az OTSH akkori valamilyen osztályát egykori Népsportos rovatvezetőm, Szántó György vezette, és jobb keze szintén egykori kolléganőm, Ruszkay Katalin volt. Ők ketten fundálták ki, hogy ideje lenne erről a magyar sikersportágról filmet készíteni, és ők vélték úgy, hogy én írjam meg a forgatókönyvet. A rendezőt ők választották, a rendező pedig az operatőröket. (Nagyszerű választás volt mind!)

Fehéri Tomit én már jól ismertem, hiszen mindenki ismerte a munkáit a szakmában, de tudtam azt is, hogy bár rendez, eredetileg inkább operatőr, mégpedig nagyszerű. Nyilván ezért is tudta csodálatosan összeválogatni az operatőri gárdát. Én először megírtam a szinopszist, (ha úgy tetszik a filmnovellát), azt elfogadták a Hivatalban, és tovább adták Tamásnak, ő meg eljött hozzám, hogy akkor beszéljük meg a dolgot, mert ő lovat is alig látott addig. (Ami persze túlzás.)

Ültünk, beszélgettünk, ő bekezdésről-bekezdésre megkérdezett mindent, aprólékosan el kellett mondanom neki mindent. Amikor készen voltunk, azt mondta, hogy akkor most írjam meg a forgatókönyvet, és amikor készen vagyok, majd beszélünk újra.

Megírtam. Megbeszéltük. Azt hittem vége. De nem.

Néhány nap múlva elém tett egy snittlistát (képek listája), amelyet a forgatókönyvem alapján ő készített. Ez már elkápráztatott. A tévében sokszor már forgatókönyv sem készült, s ha volt is, akkor volt olyan rendező is, aki arra volt büszke, hogy életében nem olvasott még végig forgatókönyvet, a snittlista pedig végleg nem a mi világunk volt!

Végigtárgyaltuk az egészet: a pata közeliktől a vége zászlóig.

Aztán nem sokat szóltunk utána már egymáshoz.

Én csináltam a magam dolgát, ők meg forgattak. Apajpusztán, a Soroksári Dunaágban, Szilvásváradon, meg ahol kellett. Én is ott voltam, de csak messziről láttam, ahogy dolgoznak. Tamás intézett mindent. Én pedig nyugodt voltam, éreztem, hogy semmi baj nem lehet.

Itt meg kell jegyeznem, hogy Ruszkayék, mivel egy kitűnő filmre számítottak, eszméletlen nagy pénzekért, kiváló nyersanyagot is vettek, a legjobb színes Kodak „szélesvásznú” valamit, „méreg” árban. Ami, ha a film nem sikerül, teljes botrány.

Ehhez képest a következő hírem egy telefonhívás volt, a telefonban Ruszkay Kati, sírva:”Lapajkám, Maga becsapott bennünket! Most jövünk a filmstúdióból, (amelynek helyén ma az autóbusz pályaudvar áll), ez a film érthetetlen, ezt nem lehet vetíteni!”

Elhűltem, de azért nyugtatgattam, azonnal odamegyek, és megnézem én.

Oda is mentem. Ahol Vencel Emőke, a vágó, (hozzám képest kissé idősebb hölgy), türelmesen várt rám, majd levetítette a megvágott filmet. És meg is mutatta Tamás snittlistáját, hogy ő aszerint rakta össze a felvételeket. Persze a lovakhoz, meg a fogatokhoz ő sem értett. Én meg, ahogy haladtunk előre a filmnézésben, egyre nyugodtabb lettem. Mert minden megvolt, amit Tamás felírt, s amit én is kértem. Csak, vagy öt snitt nagyon nem volt a helyén. Lediktáltam Emőkének, melyiket hova cserélje, felhívtam Katalint, hogy törölje le a könnyeit, nem mennek az adósok börtönébe.

.A filmet vagy húsz éve láttam utoljára, (no nem vetítve!), mégpedig az eredeti változatot, két nagy filmgyári tekercsen, amivel mi a tévében nem tudtunk mit kezdeni. Ezért aztán, amikor ha jól emlékszem Fifilina kérte, hogy adjam neki, ő megőrzi, mert nagyon kedves számára, mondtam, vigye. Mert ehhez a tévének semmi köze.

Tévedtem. Ezer köszönet, hogy újra levetítették!