Ami a világnak Senna, az nekünk, magyaroknak Kesjár Csaba. Aki ugyan csak a Forma-1 küszöbéig jutott, addig a néhány körig a Hungaroringen, de akit sportszeretete, életvitele, és karizmatikus egyénisége igazi példaképpé, idollá emelt. És az ő esetében sem a körök, másodpecek a döntőek, hanem az ember, az egyéniség. Csaba felnőtt korára igazi férfiszépség lett, tökéletes testalkat, topmodell elegancia, barna bőr, és a gomba alól is világító zöld szemek. Mégsem ez volt a vonzerejének a titka, hanem a mosolya, a megnyerő egyénisége. Amellyel, s egy aktatáskával felfegyverkezve, végigkilincselte a lehetséges támogatókat, és személyesen képes volt annyi pénzt összegyűjteni, amellyel a versenyzést folytatni tudta. Tragikus halála nyitva hagyta a kérdést, mi lett volna, ha?…, de valójában nem is ez a fontos, és nincs is rá válasz.

Amit alább írtam Csabáról és a Kesjár dinasztiáról, azt még a baleseténél évekkel korábban vetettem papírra, sőt néhány hónappal annál az ünnepi eseménynél is előbb, amikor a Hungaroringen körözhetett a Zakspeed csapat WEST feliratú Forma-1-es autójával. De már akkor érdemesnek találtam arra, és joggal, hogy máig legkedvesebb könyvem egyik fejezete róla szóljon. Ennek a könyvnek a címe Halottak szabadságon, Jim Clark egy mondata után: …végül is halottak vagyunk valamennyien, egyelőre szabadságon…, amelyet barátjának mondott beszélgetés közben, arra utalva, hogy nem csak a versenyzők vannak állandó veszélyben, hanem mi, civilek is. Csak a versenyzők azért egy kicsit jobban. Teszem hozzá én.

Akkor még senki sem gondolta, hogy Csaba szabadsága olyan hamar, és olyan hirtelen véget ér.

Kesjár Csabát ezrek kísérték utolsó útjára, csaknem mind fiatalok. A magyar beat-nemzedék legjobbjai, gyönyörű lányok tucatjai. Azok a fiatalok, akik személyében egyik hősüket, példaképüket veszítették el, s akik, hiszem ma is, ugyanolyan szeretettel emlékeznek rá. Amely szeretetet nem lehet csak körökkel és másodpercekkel kiérdemelni…

A kis Kesjár

Az autó száz éves, a motorkerékpár százegy, a Kesjár dinasztia autós-motoros versenyzői hagyományai pedig hatvanhat évre nyúlnak vissza mindössze, jegyzi meg mosollyal a szája szegletében Kesjár Csaba, a nyolcvanas évek kis Kesjárja, miközben vele szemben ül a negyvenes éveké — azaz édesapja. Aki 1942 tavaszán, tizenhat évesen, kihasználva, hogy idősebb Kesjár éppen a világháborúban van elfoglalva, továbbá, hogy őt, mint apja szerelőjét, de inkább árnyékát, a kis Kesjárt mindenki jól ismeri a motoros berkekben, fogta magát (és 125-ős kis Puchját) és elindult élete első motorversenyén.

Nagy fiú voltam már, ha úgy tetszik, azokban a háborús időkben családfenntartó, egyáltalán nem éreztem, hogy valami tiltott dolgot művelnék — emlékezik vissza most, s neki is, a kedves emlék nyomán, mosoly bujkál a bajsza alatt. Tehát, ha a nagypapa (aki idős kort ért meg), a motoros-Kesjárok közül az első, valami érthetetlen oknál fogva nem húzza-halasztja olyan sokáig, hogy versenymotorra üljön, akkor ez a hatvanhat év könnyedén hetven fölé lett volna tornászható, az pedig már valóban egy horribilis nagy szám... No nem mintha a hatvanhat kevés lenne.

Persze mindketten jól tudják, hogy a nagyapa, Kesjár János parádi címfestő és fényező, nyilván szívesen hamarabb is a versenypályára motorozott volna, ha éppen nem jön közbe az első világháború, ha nem megy el vörös katonának, majd nem kell emiatt később bujkálnia, sőt áttelepülnie Temesvárra, hogy elveszítsék szem elől. No meg, nyilván anyagilag sem engedhette meg korábban magának a motort, ami akkor igen-igen szép pénzbe került. (Nem mintha ma olcsó lenne.) Temesváron kezdett motorozni, versenyezni, a Glória klubban, és éppen versenysikerei révén került aztán Budapestre, előbb versenyezni, majd itt is telepedett le. A MAC-ból az FTC-be vezetett az útja, a Ferencváros színeiben aratta legnagyobb sikereit is a salakpályákon (persze nem volt ez még ugyanolyan, mint a mai salakmotorozás). 1933-ban 142 km/órás, szenzációs sebességet ért el a híres gyóni egyenesben 250 cm3-es, 4 sugárszelepes Rudge gépével, 1941-ben még megnyerte a tihanyi gyorsasági versenyt, később pedig a szakosztály vezetője lett. És a „Ferencváros örökös bajnoka" cím büszke birtokosa.

Fia első nagy versenyélménye az volt, hogy tizenkét éves korában a Rózsa utcából áttolhatta egyedül a papa versenymotorját a Millenárisra, ahol a kerékpárversenyek szünetében szenzációs motorversenyeket is rendeztek. — Szívem szerint mindig is gyorsasági motorversenyző szerettem volna lenni — emlékezik most —, de valahogy soha nem sikerült... Eleinte apám, s a hagyományok miatt, később meg nyilván azért, mert jól ment a salakversenyzés, a túraversenyzés, majd még később pedig az autó... A sportolók is úgy vannak sokszor, mint a színészek: beskatulyázódnak — ez komikus, az drámai —, ez salakversenyző, amaz gyorsasági, én a salakon és a terepen maradtam.

Volt persze néhány emlékezetes kiruccanása is. Amikor az ötvenes években a Bp. Honvéd versenyzője volt (és volt, hogy három bajnoki címet nyert egy évben!), megkapta egyszer az akkori idők egyik legnagyobb sztárjának, Kurucz Györgynek a levetett Nortonját. Tihanyban versenyeztek, Kurucz és Kesjár vívott az élen, és a sóderos Rév-kanyarban Kurucz, ahogy született gyorsasági motoroshoz illik, a sóder előtt annak rendje és módja szerint lefékezett. Kesjár viszont, aki a sodrós salakon élt, letette a lábát és befordult, mint a vihar. Átvette a vezetést, és ha az utolsó körben nem esik szét alatta az idős Norton, hát csúfság esik a gyorsaságik becsületén. Ma is úgy nevet, hogy szinte a könnye csorog belé... — Jobb is, hogy nem nyertem — mondja. — Így is kaptam a szövegből eleget. Hogy sportszerűtlen letenni a kanyarban a lábat, meg...

- És Csaba?
- Csaba? — kérdez vissza, és elkomolyodik.
- Csabát távol akartam tartani minden motor- és autósporttól. Soha eszembe nem jutott, hogy versenyzőt neveljek belőle. Még motoros koromban magam is buktam jó néhányat, emlékezeteset, ismerem, sőt érzem tehát a veszélyeket. És tudom azt is, hogy nálunk, a mi viszonyaink közepette szinte teljesen kilátástalan egy autó- vagy motorversenyző helyzete, lehet a világ legtehetségesebbje, akkor sem viheti semmire. Vagy talán, csak valami csoda árán. Tehát minden ellene szól. — Akkor?

... Mindhárman érezzük a kérdés súlyát, Csaba ugyanis autóversenyző. Magyar autóversenyző. És ezt, csaknem kizárólagosan édesapjának köszönheti.

- Nem tudom, van-e gyereke?
- Van. Kettő is.
- Én négyéves kora óta egyedül nevelem Csabát. És úgy igyekeztem nevelni, hogy jó tanuló, dolgos, szorgalmas fiú legyen. Sokszor talán túlságosan is szigorú voltam, de tény, hogy mindig, mindenért meg kellett dolgoznia. Viszont voltak pillanatok, amikor nekem kellett engednem. Például amikor Csaba, nyolcévesen, az egyik ismerősüknél meglátott egy gyereknek való kis motort. És addig nem nyugodott, amíg apja meg nem ígérte, hogy ő is kap egyet.
- Igaz, hogy tanulnom kellett érte – mondja Csaba. Négy egész négy tizednek kellett lennie a tanulmányi átlagomnak év végén, akkor lehetett szó a dologról. Annyi lett. Se több, se kevesebb. Érdekes módon, ez mindig így volt. Csak pontosan hoztam az eredményt, nem maradtam el, és nem teljesítettem túl sem.

De most mondd meg, itt nőttem föl ebben a műhelyben, alattunk. A gyönyörűen fényezett autók között. Ezekkel, ezeken, ezek között játszottunk a barátaimmal. Hát érdekelhetett engem más? Hát van ezeknél izgalmasabb, érdekesebb, szebb? ... Motort ugyan kapott, de úsznia és vízilabdáznia kellett a BVSC-ben. Hogy egészséges, izmos gyerek legyen. Jól is játszott, szépen is fejlődött. Négy év múlva, tizenkét éves korában viszont befejezte vízilabdás pályafutását. Egy Pajtás-újságban talált egy cikket arról, hogy hogyan kell gokartot építeni.

- Csaba és az én életemben tulajdonképpen ez volt az igazi fordulópont. Addig hajlítható, könnyen kezelhető gyerek volt, ettől a gokarttól viszont nem tágított. Pedig mindent megpróbáltam, hogy elvegyem tőle a kedvét. Először is közöltem vele, hogy legjobb esetben is csak ő építheti meg, én legfeljebb csak tanácsokat adok. Aztán a tanulmányait nem hanyagolhatja el, tehát csak a szabadidejéből vehet el a gokartépítésre. Mondtam, hogy majd nyáron, amikor a többiek nyaralni mennek, strandolnak, lányokat kísérgetnek, akkor neki itt dolgoznia kell, legjobb esetben versenyeznie a hét végén.

- Nem tudott olyan rémisztő dolgot mondani, amit nekem meg ne ért volna az a gokart — mondja Csaba. — Pedig az az igazság, hogy azt se tudtam jóformán, hogy mi az, meg, hogy vannak benne versenyek, meg minden. De négy kereke volt, olyan igazi autó formája, és nekem az kellett!

- Mint apa, mit tett volna maga, ha látja, hogy a gyerekének ez az egyetlen álma? De én még ekkor sem a vezetést, a versenyzést engedtem meg neki, hanem a munkát! Hogy építhet egy gokartot! Ami csodálatosan szépre sikerült.

Az építési versenyt, amelyre a szerkezet készült, persze egészen más okokból nem nyerte meg vele, de talán éppen az e fölötti méreg nyerette meg Csabával az ezt követő pályaversenyt, aminek két hét zánkai üdülés volt a díja. Ezzel gokartversenyző lett. Hét évig versenyzett gokartban, és a harmadik év után már abban a kategóriában, amelyben éppen indult, nem talált legyőzőre a bajnokságban. Újabb gond: a gyerek tehetségesnek bizonyult. Édesapja viszont következetes volt. Segítette a maga bőséges tapasztalataival és munkájával fiát a versenyzésben, és megkövetelte tőle, hogy elvégezze a Bánki Donát Műszaki Főiskolát. Az ötlet nem találkozott Csaba helyeslésével. A maga részéről az érettségivel befejezettnek tekintette a tudományos ismeretek gyűjtését, a főiskola első három félévében összegyűjtött tíz utóvizsgát — az összesen lehetséges tizenegyből.

- Szörnyű idők voltak — mondja. - A tanárok már mondták: Kesjár mit keres maga még mindig itt?... És közben meg nem lehetett abbahagyni, mert apám meg ragaszkodott a diplomához, megmondta, hogy elvárja tőlem, hogy megszerezzem.

Így aztán, amikor minden veszni látszott, új lendületet vett, és el is végezte a főiskolát. A Forma Easteres, és a Ford 2000-esben, az osztrák bajnokságban eltöltött év után Kesjár Csaba az NSZK Forma 3-as bajnokságba készült. Nem is titkoltan azért, mert önmaga kipróbálásának, lehetőségnek, lépcsőfoknak tartotta a Forma 1-hez vezető úton. Magyar Forma 1-es versenyző?! Nem agyrém ez?... Nem őrültünk meg, sem én, sem Csaba. És az is biztos, hogy néhány évvel ezelőtt, a Hungaroring megépülése és a Forma 1 világbajnokság idejövetele előtt gondolni sem lehetett arra, hogy magyar versenyző valaha is felérjen ebbe a magasságba. De most úgy érzem, megváltozott a helyzet, a dolog nem lehetetlen, csak majdnem az. És ha mi meg tudjuk teremteni ehhez a lehetőségeket, és Csaba tehetségéből futja is erre, akkor ...

- És mi kell ehhez?
- Például nagyon sok pénz. De mi elsősorban mégsem pénzt kérünk. Hanem egy kis együttérzést, egy kis erkölcsi támogatást. Gáncs helyett segítséget. Mert enélkül, mert egyedül nem megy.

...Tehát most itt ülünk egy csendes téli estén, és arról beszélgetünk, hogy Csaba, a fia, akit távol szeretett volna tartani az autóversenyzéstől, jövőre a talán legkeményebb osztályban, a Forma 3-ban versenyez, sőt reméli, hogy eljut a Forma 1-be is, amit őszintén kívánok. Ön, mint apa most boldog, örül vagy aggódik? - Őrlődöm két malomkő között. Mert örülök a sikerének, szeretném segíteni a nagyobb siker elérésében, de hogy mit érzek mit élek át, ott a pálya szélén, amíg az újabb körben fel nem tűnik előttem , azt nem tudom elmondani senkinek. De ezt is vállalni kell...

 ***

Csaba balesetének a körülményeit most röviden egy, a napokban megjelent írásomból veszem át, a főszerkesztő szíves engedélyével, miután oda írtam meg részletesen a történetet. Akit érdekel a lapban megtalálja a teljes történetet:

 …a baleset igen furcsa képet mutatott, s akár versenyzői hibából, az úgynevezett „blackout”-ból is adódhatott. Csaba ugyanis a versenypályán kiegyenesített egy kanyart, és egyenesen nekiszáguldott a pályát szegélyező szalagkorlátnak. Az alacsony építésű autója átcsúszott az alsó korlát alatt, Csabát viszont megfogta az acélszalag. Azonnal meghalt. Azt senki sem tudta elképzelni, én máig sem, hogy Csaba hibázott volna. De, hogy ki, vagy mi, arra nézve nem sok támpont akadt sem akkor, sem később. Édesapja természetesen nem nyugodott bele a kinti halottkémi jelentésbe, és felkérte egy régi versenyzőtársát, az akkor már régen igazságügyi szakértő Szászvári Antalt, hogy utazzon ki a helyszínre, és vizsgálja meg a baleset körülményeit. Ő ki is ment, hozott egy sor fényképet, és utánajárt mindennek. De, mint várható volt, egyértelmű eredményre ő sem jutott azon túl, hogy nagy valószínűséggel műszaki hiba miatt következett be Csaba balesete…

Ismétlem: ez csak részlet.

Képek forrása: http://totalcar.hu/magazin/kozelet/2012/02/09/kesjar_csaba_iden_lenne_50_eves/

http://www.lazapipa.hu/?q=keptar/csapat/-kesjar-csabi&page=2