Nem tudom okát adni, de amikor Szuzukában Hamilton megelőzte Rosberget, de főleg, amikor a verseny végén „totál” közeliben megláttam a képernyőn Niki Lauda ráncos, gondterhelt arcát, amely mintha tíz évet öregedett volna másfél óra alatt, nekem valahogy Milos Forman tűzoltós filmje jutott az eszembe. Amely film persze nem a tűzoltókról szól, sőt azon, hogy miről is, azóta is vitatkoznak a nálam is okosabb emberek, nekem viszont azt mondja el, hogy a legjobb, legnemesebb szándék is vezethet a teljes összeomlásba.
Amely a Mercedes csapatnál még nem következett be ugyan, de bekövetkezhet a még hátralévő versenyek során. Ha „bejön”, akkor persze (már most előre is tudom), a Zorba, a görög jut majd eszembe, aki a rönkszállító kötélpálya romjain, amikor a gazdája már az öngyilkosság gondolatával foglalkozik, harsány nevetésre fakad, mondván: „Uram! Hát látott már valaha ilyen tökéletes összeomlást?!...”
Mert lesznek majd néhányan, akik nem kapnak nevetőgörcsöt, ha Lewis Hamilton nyeri majd az idén a világbajnokságot. Az, hogy az idén a Mercedeseket nem lehet legyőzni, és, hogy valamelyik versenyzőjük lesz majd a világbajnok, tulajdonképpen már az első két verseny után teljesen nyilvánvaló volt, a másik két motor, a Renault és a Ferrari annyira satnya volt a Mercihez viszonyítva. Az viszont, hogy a kettő közül melyik, az már nyitott kérdés ebben a pillanatban is. Mégpedig jelentős kérdés.
Az idény során többször is, és meglehetősen komolyan foglalkoztam már ezzel a kérdéssel, és foglalkoztak természetesen maguk az illetékesek (Lauda, Wolf,….), a Mercedes csapat agytrösztjének tagjai is.
És ők természetesen minden alkalommal azt hangoztatták, hogy a két versenyzőjük teljesen egyenlő feltételek mellett, szabadon versenyez egymással, ők pedig esetleg csak a legvégső esetben szólnak majd bele, ha egyáltalán beleszólnak ebbe a versengésbe.
Ez persze csak szóban volt így, a valóságban emlékezhetünk gyanús rádióutasításokra pro és kontra mindkét fiú számára, felidézhetnénk bizonyos indokolatlan technikai (fék) hibákat, amelyeket némi rosszindulattal lehetne a csapat-akarat érvényesítésének is betudni..
De én nem teszem. Elfogadom, hogy eddig minden tisztességesen ment. Lewis akkor esett ki, amikor ő rontott, Rosberg akkor nyert, amikor elfékezte magát (Monte Carlo), nem amikor keresztbe állt Hamiltonnak. A véleményem azonban most is az, mint az év elején volt, hogy a Mercédesznek elsőrendű érdeke Rosberg világbajnoki győzelme lenne, ő lenne ugyanis az első német világbajnok, német autóban.
Ez pedig felülmúlhatatlan siker.
Ha Hamilton viszi sikerre a Mercedest, az se kutya, de az, Rajkinnal szólva „Nem áz igázi!”
Anno Didi Mateschitz (mivel ő maszek, a maga ura), kerek perec kimondhatta, hogy neki nem kell az ausztrál világbajnok, neki Vettel kell világbajnoknak, és meg is csinálta! Akkor, amikor Webbernek csak egy hajszálnyi segítség kellett volna, hogy nyerjen…
De most ugyan ki mondja meg Hamiltonnak, hogy nekik Rosberg világbajnoki címe kell?! Ki vállalhat ekkora erkölcsi felelősséget?!...
Ennél is nagyobb dolog, hogy hogyan csinálják meg?...
Vagy majd magától is sikerül?...
Fogytán vannak a versenyek. A nálam szorgalmasabbak már nyilván számolnak, mint a gép, hogy ha ez így, akkor az úgy, és akkor még ott van az a fránya duplán számító utolsó futam…
Én nem számolgatok. Csak várok és majd nézek. Mert most kezd izgalmas lenni ez a nem túl jól sikerült világbajnoki idény.
SZEGÉNY ALONSO?...
Egyik jeles kollégám a „világsajtóban”, miután híre ment, hogy Vettel betolakodott a Ferrari csapatba, (amit erről mondandó voltam, azt már megírtam részletesen bővebben), oda jutott, hogy aggódni kezdett „szegény Alonsóért”, aki emiatt akár földönfutóvá is válhat mert, és ha… (ha-ha-ha). Magam nem osztom ezt a véleményét, de nem tagadható, hogy még az is megeshet a spanyol „grand”-dal, hogy egy év szabadságot vesz ki, amíg megoldódnak a most bonyolultnak látszó dolgok.
Hogy nekem mi a véleményem a világbajnoki mezőny jelenlegi legképzettebb, legtapasztaltabb kétszeres világbajnokáról, azt „sajnos”, hetekkel korábban elmondtam már az Inforádió sportműsorában, miután ottani kedves kollégám még a betegágyamban is megtalált, amikor ez a téma egyáltalán felvetődött. Mármint Alonso jövőjéé, akkor még Vettel nélkül, akinek akkor még se híre, se hamva nem volt.
A szó ugyan ma már nem száll el, mint a régi latin időkben, és amit mondtam felvételen nekem is megvan, de nem kértem rá engedélyt, hogy felhasználjam, bár lehet, szívesen megadnák. Ezért aztán csak röviden foglalom össze az ott mondottak lényegét.
Szerintem Alonsónak akkor is ott kellene hagynia a Ferrarit, ha Vettel nem menne oda. Mégpedig azért, mert ami napjainkban a Ferrarinál zajlik, az olyan alapvető átalakulás, amelynek a kimenetele erősen kétséges.
Abból a csapatból, amelybe Alonso annak idején átigazolt, s amelytől a sikert várta, ma már csak ő maradt meg egyedül. Mindenki más, lényeges ember repült, di Montezemolo pedig, az utolsó olyan vezető, aki még „homlokán viselte Enzo Ferrari bélyegét”, maga állt félre, hogy utat engedjen az új idők, új embereinek.
Hogy aztán ezek az új emberek mire lesznek képesek, azt majd a jövő dönti el.
Alonsónak, ha jól tudom, szerződése van még két évig, és ennek értelmében akár maradhatna is, (vagy legfeljebb kifizetik neki ezt a két évet, mint annak idején Raikkönennek, csak, hogy elmenjen!), és vállalhatná, hogy húzza az igát, viszi a hátán a csapatot, mint eddig.
Ha azonban vannak még világbajnoki álmai, akkor el kell mennie!
Mégpedig, ha igaz az, hogy a visszatérő Honda három évre 100 millió /!/ dollárt ígért neki, akkor oda, ahova a japánok mondják. Még, ha az annak idején megutált McLarenről van is szó, ahová közben visszatért a szintén nemszeretem Ron Dennis. De jól mondta a görög: nem léphetsz kétszer ugyanabba a patakba. És ez a McLaren, meg Ron Dennis sem az, aki és ami volt. Ron is most éppen a bányászbéka feneke alatt van a csapatával együtt, már ami a világbajnoki esélyeit illeti, és amennyiben előbbre akar jutni, akkor el kell fogadnia, amit a Honda mond, mert nem kap másképp motort.
Hogy azután végül is mit őrölnek majd ki Isten malmai, azt mi, földi halandók egyelőre nem tudhatjuk. Tény és való, hogy Alonso számára ezen kívül csak „lefelé” van út, de csak azért, mert eddig annyira fent volt. (Bár, ha Sir Williams (lánya) nem lenne annyira zsugori, mint amilyennek ismerjük, és főleg lenne pénze, és megvenné Fernandót, azt azért megnézném mit csinálna azzal az autóval, amelyikkel Bottas és Massa kergeti Rosbergéket.)
VETTEL ÉS ALONSO EGYÜTT A McLARENNÉL?
Éppen eddig jutottam az okoskodásban, amikor biztos ami biztos, futottam még egy kört a nagyvilágban, nehogy kihagyjak valamit a nagy sietségben. És mit látok?!
A Szocsi előtti sajtótájékoztatón egyszer csak felmerült annak a lehetősége, hogy a jövő idényben Alonso és Vettel, a két világbajnok egymás mellett versenyez majd a McLaren csapatban!
Bomba robbant és még nem is nagyon tiltakoznak az érintettek. Egyesek tudni vélik, hogy maga Vettel soha nem mondta ki, hogy a Ferrarihoz megy, hanem csak annyit mondott, hogy elmegy a Bikáktól, azt, hogy hova, a csapatvezetője tette hozzá a saját kútfejéből.
A másik oldalon, az olaszoknál az új Ferrari-főnök szintén csak a nemlétező bajsza alatt dörmög: ők ugyan nem tudnak semmi konkrétat Vettel átigazolásáról.
Alonso pedig szintén nem mondott még semmi véglegeset, és mi itt állunk és tátjuk a szánkat.
Nem véletlenül mondta Bernie Ecclestone: „A Forma-1-ben mindig hazudtak, s hazudnak most is!”- Egy másik ügy kapcsán, évekkel ezelőtt.
Én nem vagyok ennyire szigorú.
Csak füllentenek. De azért van benne valami. Hátha a Honda, ha már visszajön, biztosra akar menni?! Egy ász helyett két ász dupla költség ugyan, de dupla élvezet is lehet!
JULES BIANCHI SZÖRNYŰ BALSZERENCSÉJE
Ratzenberger és Senna halála óta a Forma-1, a csapatok és pályák sok százmillió dollárt költöttek a versenyek biztonságának a javítására. Ecclestone felkérésére Sid Watkins professzor alapos tervet készített, és az abban foglaltakat radikálisan, keményen végre is hajtották. Valóságos kórházak épültek a pályákon, amellett, hogy minden lehetséges és indokolt biztonsági berendezéssel ellátták mind a versenypályákat, mint a versenyautókat. Bernie Ecclestone annak idején nem minden alap nélkül jelentette ki, és bizonyította is mérésekkel, kísérletekkel, hogy a Forma-1-es autó a világ legbiztonságosabb autója.
Ennek következtében ma már a versenyzők olyan baleseteket élnek túl jóformán karcolás nélkül, amelyekből korábban csak a temetőbe vezetett út.
És amikor talán már éppen hátradőlnénk dolgunk jól végeztén, akkor egy francia fiatalember, Jules Bianchi, a mezőny egyik ígéretes fiatalja, a 29. versenyén, Szuzukában, igaz, förtelmes, esős, Tájfunt hozó időjárási viszonyok között, súlyos, életveszélyes fejsérülést szenvedett. És amikor ezeket a sorokat írom, az állapota ugyan stabilizálódott, a veszély azonban még nem múlt el.
Az Ördög ugyanis nem alszik. Mindig talál egy rést a védőfalon, s oda azonnal beteszi a lábát.
Tudom, kicsit mesébe illő fogalmazás, de gyakorlatilag mégis ez történt.
Azon a védőfalon, amelyen Bianchi autója végül is átszaladt, és egy traktornak ütközött, nincsen, illetve nem volt rés! Az előírás szerinti és ellenőrzött védőfal volt, amit fényesen bizonyít az, hogy Bianchi előtt ez a fal, sérülésmentesen megfogta az ugyanoda ütközött Sutilt és autóját!
Ha Bianchi érkezik előbb, vagy máskor, akkor ő is a saját lábán mehetett volna el, mint Sutil.
De a munkások, a Sutil bukását követő másodpercekben már, ahogy kötelességük, megkezdték a német fiú autójának a mentését. Sárga jelzés alatt, mivel a Safety Car már bejött a pályára, a verseny pedig az utolsó perceit élte.
Ahhoz, hogy az erdei „traktort”, amely ezúttal emelődaruként szolgált, be tudják engedni a bukott autóért, kaput nyitottak a védőfalon, a traktor bejött, elkezdte emelni Sutil autóját…
És ebben a pillanatban ugyanazon a ponton, ahol Sutil, kicsúszott Bianchi is, és nyílegyenesen kirohant a megnyitott kapun, s közben ütközött a munkagéppel.
Az Ördög résen volt! Hihetetlen balszerencse, rettenetes véletlen volt.
Magyarázat, pláne kérdés ezernyi akadna, de én azt javaslom, ne legyünk okosak utólag. A véletlen az véletlen (bár bizonyos szemszögből szükségszerűség, de ez már filozófia), a baleset pedig, mint a magyar nevében oly szépen benne is van: bal, azaz rossz, eset! Amely kikerülhetetlen, végzetes.
Ha boncolgatjuk, nem jutunk sehova. Hogy sárga jelzés volt és Bianchi miért rohant mégis ?...Mert még versenyben volt. Hogy miért nem ment lassabban?...Mert Forma-1-es autóban ült. És így tovább.
Bár egy dolog biztos: hogy azon a ponton, ahol mindketten kicsúsztak volt valami, ami ezt előidézte. Aquaplaning? Valószínű. De hol van már az a víztócsa, amely a „bűnt” elkövette ?
Nem folytatom.
DE MIÉRT PONT UGYANODA?
Bianchi kapcsán az ember első gondolata, de miért ugyanoda?...Ha csak kicsit is arrébb…
Én is az első pillanatban számolni kezdtem hány millió az egyhez az esélye…
A másodikban már tudtam: törvényszerű (szükségszerű), hogy ugyanabból a hibából, ugyanoda esik mindenki. És máris előjöttek a hasonló emlékeim: az egyik montreali futam, valamikor régen, amikor Barrichello még briliáns újonc volt, és az eső majdnem ugyanúgy esett, mint most Szuzukában, az ottani pálya pedig sokkal rosszabb volt, mint a japán. Akkor volt az, hogy ugyanabban a kanyarban egymás után három autó esett egymásra, „Kicsi a rakás nagyobbat kíván „ alapon, köztük Rubinho (Rubens). És Montrealban maradva, ott van a Világbajnokok fala, amelynek hat (vagy már több) versenyző ment neki „fejjel”… Ugyanúgy, ugyanoda.
Mert a dolognak ez a része már fizika.
Nagyjából ugyanaz a sebesség, ugyanakkora tömeg, ugyanaz a hiba – ugyanoda érkeznek.
Nem Forma-1 ugyan, hanem a magyar rali bajnokság, az is 1973-ból, tehát sok olvasómnak már történelem, nekem viszont személyes élményem, tehát nincs szívem kihagyni, nem elmondani.
Abban az évben kaptak a magyar versenyzők fantasztikus Rali-Skodákat (szerintem már a zöldeket, de a Balatoni szerint még csak a sárgákat, és legyen neki igaza, mert az egyikben ő ült, tehát jobban emlékezhet), és Balatoni Mihály, az elismerten legjobb Skodás volt esélyes ebben a kategóriában a bajnoki címre. De még nem nyerte meg, és a többiek is fenték a fogukat rá. Gaál Pál, és az ATI-sok, Miklós Feri és Winkler Csaba többek közt.
A bajnoki cím sorsa a sors akaratából a huszárokelőpusztai gyorsasági szakaszon dőlt el, nagy mázlimra a szemem előtt. Annak ellenére, hogy én nem a Skodások miatt voltam ott, hanem Irmscher urat kísértem, az Opel gyár rali-tuning műhelyének tulajdonosát, aki többek között Walter Röhrlt futtatta, és szándékában volt Ferjáncz Attilát is magához venni a műhelybe, s a következő évben indítani a soros Opellel, úgy emlékszem a Kadéttal, de ez nem lényeges, mert nem lett belőle semmi.
Az eset a gyorsasági szakasz úgynevezett Tornyai-kanyarjában történt, amely kanyar Tornyai Sándorról kapta a nevét, aki abban törte össze magát, (a derekát), annyira, hogy a versenyzéssel fel kellett hagynia. Az útszakasz, kicsi korábbról kezdve: egyenes- a végén húzós balkanyar-lejtős egyenes-a lejtő végén derékszögű jobbkanyar (ez a Tornyai), - majd egyenes, amelynek a bal oldalán szakadék, amely lapos erdei talajban landol.
Mi, Irmscherrel az utóbbi egyenessel szemben, annak baloldalán, egy kisebb domb tetején ültünk, persze nézők gyűrűjében, és élveztük a dolgot. Ferjáncz már elment, Irmschernek tetszett, amit mutatott, aztán jött egy zöld Ferrari (Morvayval), és zutty, beleállt egyenesen a Tornyai kanyarba. De balszerencsére nem esett le a szakadékban, hanem a fara, a féklámpái kilátszottak a bokrok közül.
Ez volt/lett a baj. Az egyik.
Jött az első Skoda, mint a gyorsvonat, Miklós, az ATI-ból. Az persze később derült ki, hogy a navigátor egyrészt rosszul írta fel a gyorsaságinak ezt a szakaszát, másrészt, hogy ahelyett, hogy diktálta volna, fölkiáltott, hogy: „Ott a Morvay!”, és azzal már estek is le a jobb kanyarból a szakadékba!
Mi, a nép, rohantunk a segítségükre, néhány lépésnyire voltunk csak tőlük, ők a domb aljába estek. Természetesen fejtetőre!
Ott állt a tetején a gyönyörű Skoda, tök sötétben, Miklós Feriék fejjel lefelé lógtak a biztonsági övükön, a nyakukból folyt valami sötét folyadék végig a fülükön, a fejükön, valaki már kiabált is, hogy vér/!/, amikor a sisakot levették, (persze szerencsére csak olaj folyt rájuk valahonnan, de ezt akkor nem láthattuk. De szerencsére valaki ordított, hogy szedjük ki őket az autóból, s erre nekiestünk, ők is kioldották magukat, és már húztunk is arrébb, de alig két méterre voltunk az autótól…
amikor megérkezett a másik ATI-s Skoda, Winklerékkel, de nem fejjel, hanem csak talppal a Miklósék Skodájára. (Mert nem volt helye még egyet fordulni.)
Azt hittük, a ménkű csapott belénk.
Pedig csak annyi történt, hogy Winklerék is ugyanazt az itinert használták, amelyet Miklósék, hiszen együtt vették fel nyilván, és amikor befordultak a lejtőre, ők is rácsodálkoztak, hogy: „Ott van a Morvay!”, és már repültek is.
Mire a Balatoni is odaért, már csődület volt, megállt megkérdezni mi történt, aztán szép csendesen továbbment. Nem kellett sietni, mert már bajnok volt.
Ma is röhögnöm kell, ha rá gondolok, mert olyan volt mint egy bohóctréfa az egész…Megrendezni sem lehetett volna jobban.
De ha belegondolok, hogy mi lett volna, ha ott maradunk az első Skoda mellett, benne Feriékkel, akkor azért beleborzongok.
Mert a komédiát csak egy hajszál választja el a tragédiától.
Itt ez a hajszál az a két perc volt, amennyi a két autó között volt, s ami alatt amit fentebb írtam, lejátszódott.