Szinte napra pontosan tíz éve búcsúztattuk Jenőt. Ebből az alkalomból a saját korábbi írásaimból készült, egyperces olvasásra nem éppen alkalmas összeállítással szeretnék a magam részéről megemlékezni barátomról, kollégámról.
***
Knézy Jenő emléke ma már elsősorban úgy él a köztudatban, mint a labdajátékok: kosárlabda, kézilabda, labdarúgás nagy eseményeinek avatott kommentátoráé. Ez így igaz, de azzal a kiegészítéssel, hogy Jenő nemcsak a labdajátékok, hanem a motorsportok, az autó- és motorversenyek szerelmese is volt! Egyszerre mindent természetesen nem csinálhatott, de sok gyorsasági és motokrossz-, valamint autóversenyt közvetített, miközben a Forma-1 magyarországi születésénél is bábáskodott. Ugyanis annak a riporter-kettősnek volt az egyik tagja, amely a Magyar Televízióban 1976 augusztusában az első Forma-1-es versenyt közvetítette Ausztriából. Hazánkban ez a közvetítés volt ennek a sportágnak a nyitánya.
A nyitány, s a további évek közvetítései nélkül — amelyeknek Knézy Jenő is részese volt, s amelyek mintegy előkészítették a közvéleményt a világbajnokság befogadására —, talán sohasem jutott volna el a Forma-1 a maga valóságában Magyarországra. De eljutott, és 1986 augusztusában Knézy Jenő megint csak egyike lehetett azoknak az úttörőknek, akik a Hungaroringről az első Magyar Nagydíjat közvetíthették! Talán véletlen, talán nem, de Jenő még a hétvégi házát is a pálya közelében vásárolta, s amikor nem közvetítette, „legalább" hallotta az eseményeket — ahogy mondani szokta volt. Később, egy évre ismét visszatért a Forma—l-hez, a Magyar Nagydíjhoz, azután ismét másfelé szólította a sorsa. De akkor senki sem gondolta, hogy az a közvetítés volt a Forma—l-ben a hattyúdala.
***
Tudomásom szerint Jenő csak egyetlen saját gyártású szlogenjét védette le nehéz pénzekért, a „Jó estét! Jó szurkolást!", ami nem jelenti azt, hogy csak ennyi lenne több évtizedes pályafutásának egész termése. Bár vannak egykötetes írók és költők is, és mondjuk Radnai Jancsi, szeretve tisztelt főnökünk nevéhez sem fűződik e tárgyban sokkal több, mint a valóban halhatatlan „Nagybritán Pete", „aki" egy síközvetítés kapcsán csúszott ki a Jancsi száján, s emelte őt riporteri magaslatokra (is). Radnai viszont csak elvétve merészkedett e síkos talajra, ahol mi naponta vittük vásárra a bőrünket, s szültünk olyan csodákat, mint a „Sárga Pej", Rózsa Gyuri feledhetetlen lova, rövid sportriporteri pályafutásának egyik csúcsterméke. A címben idézett, és csak a cím kedvéért összekapcsolt két sajátos szóképződmény viszont eredeti Knézy-termék, annak ellenére, hogy Jenő ezeket, sok mással együtt, nem kopirájtolta (copyright, ahogy a művelt angol mondaná).
Ami az ellenlejtőt illeti, azt akár el is felejthettem volna, mert az messze nem Forma-1, hanem síugrás, Jenő egyik ritkán művelt területe. De ami magát a szót illeti, igen jól jellemzi Jenő „mérnöki" látás-, illetve gondolkodásmódját. A józan paraszti ész ugyanis, amelyik olykor hangosan is lehülyézi az embert az ilyen fogalmakért, úgy véli, hogy a lejtő addig lejtő, ameddig lefelé megyünk rajta, amikor meg fölfelé, akkor már emelkedő. Pedig a dolog nem ilyen egyszerű! Annak a bizonyos emelkedőnek (ami fordítva persze lejtő), amelyet a síugrósánccal szemben építenek, az a célja, hogy lelassítsa a már földet ért ugrót, és segítsen neki megállni. Jenő műszakilag pallérozott agyában viszont (ne feledjük, mérnök volt!), ha már ezt a „valamit" (maradjunk ennél a kitételnél: a sánc) a fogadó lejtővel szemben építették, hogy ellene hasson, akkor egyszerű: ez ellenlejtő! Amihez aztán ragaszkodott is.
A kopasz gumi ennél sokkal egyszerűbb. Amikor még ő is rendszeresen foglalkozott a Forma-1-gyel (amit imádott), akkor voltak divatban először a slick, azaz a sima felületű gumik. A sima fej ugyebár kopasz (bár: „Nincs többé kopasz fej, csak seggig érő homlok!", ahogy a korabeli népnyelv szavalta), és miután a hasonlóság nyilvánvaló: sima gumi = kopasz gumi!
Én ugyan sohasem használtam ezt a szóleleményt, de nem is találok benne semmi kivetnivalót, sőt, szellemesnek tartom. Viszont a műszakilag közepesen művelt néptömegek tetszését egyáltalán nem nyerte meg. Mi több, a riporteri hülyeség adekvát mércéjévé vált. Aki valaha meg tudja fejteni, hogy mit írtam az előbb, az majd küldje el nekem a megfejtést, de olyan jó érzés volt ezt a mondatot leírni, hogy nem tudtam kihagyni. Viszont eljutottam vele egyik legutóbbi, szörnyű élményemhez, ahhoz az egyik weboldalhoz, amelyen névtelen senkik (akit ez netán sért, kérem, írja meg a nevét és a címét, én azonnal helyesbíteni fogok) pocskondiázzák a kommentátorokat, s különösképpen Jenőt, egynémely szótévesztéséért, és egyebekért. Jenőt konkrétan azért, mert szerintük egy adott meccsen bizonyos focisták nevét rosszul ejtette ki. Teszik ezt természetesen a névtelenség adta arrogancia fölényességével, s a saját polihisztor voltuk biztos tudatában. Nekik szeretném elmondani, hogy fordítva ülnek a lovon!
A legkevesebb pedig, hogy fogalmuk sincs, hogy abban a korban, amikor Knézy Jenő televíziós lett, milyen nagy felkészültségű és milyen nehéz vizsgákon sikerrel szerepelt fiatalembereket engedtek a mikrofon és a monitor közelébe! Ha ugyanis csak halvány segédfogalmaik lennének erről, még véletlenül sem írnának le olyan sületlenségeket, amilyenekkel most csípőből teleszarják a hálót. (Elnézést a kifejezésért, de ezt speciel szó szerint értettem.) Jenő ugyanis - pláne harminc év gyakorlattal a háta mögött - ilyenben nem tudhatott tévedni! Azon egyszerű oknál fogva, hogy ő életében soha, egyetlen közvetítésére vagy stúdiószereplésére sem ült úgy oda a mikrofon elé, hogy kínos alapossággal föl ne készült volna rá. Ha tehát rosszat mondott is (valakinek a véleménye szerint), azt nem azért mondta, mert „hülye", hanem azért, mert utánanézett, és meggyőződése szerint azt úgy kellett mondania! Ez pedig óriási különbség. És azon - de európai módon - már lehet vitatkozni, hogy ő tudja-e jobban vagy valaki más? Én abba a közegbe, abba a Telesport-szerkesztőségbe, amelybe 1971-ben Jenő Gyulai Pistával, Szalay Pistivel együtt, egy háromezres jelentkező-tömegből való kiválasztás után belecsöppent, csak öt évvel később kerültem bele. Újságíró koromat tekintve azonban Radnaival, Vitrayval, Vitárral és Szőnyi Jancsival voltam inkább egyívású, s dolgoztam is velük már a hatvanas évek elejétől kezdve.
Erről jut eszembe egy viszonylag késői, szöuli olimpiai történet. Amely annak ellenére életre szólóan kedves, hogy ez az olimpia speciel egyikünk számára sem volt a Nagy Truváj. Ugyanis mind a ketten erősen tartaléksorban voltunk, Jenő az első héten mást se csinált, mint kabinozott, azaz „off tube" alámondott mindenféle labdás meccsrészleteket, én pedig dettó, csak lovakkal és vitorlásokkal, olyan snittlisták alapján, amelyeken mindössze ennyi állt: „I. Kikötő látképe., 2. Rajt az Alfa pályán., 3. Verseny., 4. Befutó." A többit nekem kellett kitalálnom. Szóval az első hét végén szinte már sírtunk. Jenő egyenesen haza akart menni, minek legyen ott, ha nem kell semmire? A szeretett kis vizes sportjai: úszás, kajak-kenu satöbbi az olimpiák nagy részén nemigen voltak az övéi...
De egyelőre csak a megnyitó környékén vagyunk, az olimpia nyitó sajtófogadásán, egy pompás, hatalmas teraszon lévő kertben, zsúfolásig telt asztalok s népes nemzetközi társaság tagjaiként. Az átlagos és ismert ételekre ügyet sem vetettünk, de Jenő kitűnő érzékkel és főleg orral, kiszagolt egy ismeretlen, de sokat ígérő valamit, s arra rácsaptunk. Ez volt a Kimcsi. Mint később megtudtuk, leginkább savanyított vagy inkább rohasztott fejes káposzta, amelynek a leveleit szépen leválasztják, s miután a levelek közét szemes és őrölt fekete borssal, chili paprikával, mindenféle finom fűszerekkel és egy kis vagdalt hússal gondosan megtöltik, a leveleket szépen visszahajtogatják. Ebből lesz egy jókora gömb, amit aztán tortavastagságú szeletekre vágnak, és szépen díszített tálra fektetik, mint a tortát. Enni is úgy eszik, mint amikor a dobostortából szép, „cikkes" szeleteket vágnak. Amikor az első szeletet bevágtuk belőle, pontosabban, amikor az első falatot végre le tudtuk nyelni, két dolgot tudtunk biztosan. Az egyik, hogy ilyen k...va erőset még életünkben nem ettünk, viszont ez annyira finom, hogy meg kell mentenünk belőle az utókornak is néhány szeletet! Miközben a könnyeinket törölgettük, az egyik szép, nagy, még érintetlen tálat Jenővel leemeltük a helyéről, és mintha az egyik nagyobb csoport felé vinnénk, elmenekítettük az egyik bokor mögé, egy mellvédszerű kőfalra.
Közben persze csipkedtünk ezt meg azt, közte Kimcsit is, és belül boldogított bennünket a tudat, hogy van némi tartalékunk. Mert, ahogy tapasztalatból tudtuk, ez a nemzetközi sáskahad, amely médiának nevezi magát, mindent pillanatok alatt felzabál. Így is történt. Mire azok a fickók jöttek, akik dolgoztak ezen a napon, már csak a morzsákat szedegethették. Mi pedig közben-közben rájártunk a Kimcsinkre. Amikor gyakorlatilag már mindennek vége volt, és mi a Kimcsi maradékának a biztonságos elszállításáról értekeztünk, egyszer csak megjelent két pápua (új zélandi?) kollégánk, teljes harci díszben: fűszoknyában, mezítláb, lándzsával és pajzzsal a kézben. Ha tartani akartuk volna a színvonalat, nekünk legalább bőgatyában és csikós kalapban kellett volna megjelennünk. (Egyébként miért ne?!) És eszméletlenül éhesek voltak! Körbejárva könyörögtek legalább egy falat kajáért! Ami persze nem volt se égen, se...
Összenéztünk Jenővel, és már indultunk is a bokor mögé a Kimcsiért. Lehetett belőle még legalább egy kiló. Ami borzalmas mennyiség ebből a méregből. Odaintettük a pápuákat, akik persze egyetemet végzett kollégáink voltak, csak a hecc kedvéért voltak népviseletben, és megkínáltuk őket, mondván: „De vigyázzatok, mert egy kicsit erős!" Közben meg alig vártuk, hogy mikor kezdenek majd fuldokolni ettől a pokoli kajától. De nem történt semmi. Azaz olyan hirtelen bekapták az egészet, hogy csak tátottuk a szánkat. De semmi köhögés, semmi krákogás, semmi gutaütés. Csak elégedett böfögés, szájtörlés és boldog, jóllakott mosoly. „Nem volt nagyon erős?"— kérdeztük, mert nem bírtuk már szó nélkül. A fickók ránk néztek, kissé csodálkozó szemmel, aztán azt mondták: „Nem. Éppen jó volt! Bár igazság szerint otthon, nálunk, ennél egy kicsit erősebben főzünk!" Ennyit az erős ételekről. Visszatérve még Jenő indulására: Mint valamennyiünkét, az ő pályafutását is a Radnai alakította ki. Például azzal, hogy neki adta a focit, meg egy sereg más labdajátékot, meg az úszást, meg a kajak-kenut, meg ám azzal a megkötéssel, hogy az igazán nagy durranásokat: olimpia, világbajnokság javát továbbra is más fogja vinni.
***
Moszkvában voltunk bő két hétig, a JAJ Játékok (Jóakarat Játékok) vagy valami hasonló alkalmából. A lényeg, hogy a körmünket rágtuk le állandóan a versenyek miatti nagy izgalmunkban. Az Ukrajna szállóban szálltunk meg, amely a tornya miatt kissé hasonlít a Lomonoszov egyetemre, meg még egy tucat, állítólag Sztálin elvtárs saját kezű skiccei alapján épült moszkvai épületre. Egy szobában laktunk, egy ágyban aludtunk. Egy fantasztikusan nagyméretű hitvesi dupla ágyban, mivelhogy az volt a szobában. Szerencsére a méret stimmelt, még két ekkora behemótnak is, mint mi voltunk. Munkánk abból állt, hogy este nyolckor kezdve és éjfél után fejezve be, minden áldott éjjel alámondtuk (a már emlegetett „off tube"), közvetítettük a JAJ játékok minden versenyének, meccsének összefoglalóját. Miután a munka szerfelett érdekes volt, és mint tudjuk, Moszkva abban az időben szinte kifogyhatatlan a szórakozási lehetőségekből (ha csak a Lenin-mauzóleum megtekintését nem tekintjük annak), így aztán meglehetősen egyszerű napirendet alakítottunk ki.
Reggel még véletlenül sem keltünk fel, hanem húztuk a lóbőrt legalább és legkésőbb délután kettőig, mert akkor mehettünk ebédelni. Ebéd után ejtőztünk egy keveset, azaz szunyókáltunk este hatig, akkor zuhanyoztunk, felöltöztünk, Imi pedig, bizony Tóth Imre, Radnai barátja és sofőrje (vagy fordítva, de mindegy) elvitt bennünket a sötét és életveszélyes Moszkvában - amelyet Imi természetesen nem ismert - a világ másik végére, Osztankínóba, a stúdióba, ahol aztán nekiállhattunk vég nélkül dumálni. Az életveszélyt azt úgy kell érteni, hogy akkoriban a sztrádaszélességű moszkvai utcákon az autók leginkább birkanyáj módjára kóvályogtak, a közvilágítás nagyjából nulla értéken mozgott, a KRESZ pedig előírta, hogy az autók legfeljebb a helyzetjelző lámpáikat kapcsolhatják be közlekedés közben! Így aztán majdnem tök sötétben bolyongtunk ismeretlen utakon, lényegében kivilágítatlan autók között, s csupán az Isteni Gondviselésben, meg Tóth Imi hallatlan nagy (sajnos főleg budapesti) tapasztalatában bízva. De túléltük. Munka után viszont édes a pihenés, ezért szobánkba hazatérve baráti trécselésre vártuk a többieket, ahol aztán nekiláttunk a hideg vacsoránknak, meg a több kartonnyi csehszlovák sörnek, amíg volt.
***
Tudom persze, hogy sokan vannak, akik időnként már-már kiütéseket kaptak attól a rossz szokásától, hogy előre „jósolt", hogy időnként okosabb volt, mint a világ legjobb edzői, hogy... Én is voltam vele így sokszor. De miért éppen ő lett volna hibátlan, egyedül a világon? Az erényei egyébként is messze meghaladták, sőt feledtették a hibáit. A szakma mai magyar mezőnyében ő volt az egyetlen, aki a saját, szinte gyermeki lelkesedésével, érdeklődésével, amely átsugárzott minden közvetítésén, képes volt megemelni az általa közvetített esemény színvonalát a nézői számára! És ez a legtöbb, amit kommentátor megtehet. Sohasem beszéltünk ugyan róla, de ebben Jenőnek sikerült a legjobban (és csak neki sikerült!) a nagy előd, Szepesi György örökébe lépnie!
Akik még élőben hallhatták, tudják, milyen volt egy meccs Szepesivel és Szepesi nélkül! Ég és föld! Ezt tudta Jenő is. És talán ezért mondta Vitray az emlékműsor elején, hogy Jenő: pótolhatatlan! Annak ellenére az, hogy neki sajnos nem adatott meg egy olyan csapat, egy olyan bajnokság, mint Szepesi Gyurinak, aki végig a „világ tetején" táncolhatott, s amely csapatnak még a bukása is olyan heroikus volt, hogy évtizedek múltán is beleborzonghatunk Szepesi fantasztikus kommentárjába. (Mellesleg, amikor először hallottam német közvetítéssel ezt a meccset, akkor döbbentem rá, az egy „másik meccs" volt, mint amelyet Szepesivel a szívünkben őrzünk.) A magyar futball hanyatlásának kezdetét 1968-hoz datálják. Ekkor volt a „Jönnek a csehszlovákok!, Jönnek a csehszlovákok!" és jöttek bizony sokan mások is. Azt hiszem Hegyi Iván írta szép és igaz nekrológjában, hogy Knézy Jenő, ha meggondoljuk, egy máig tartó süllyedés, hosszú kudarcláncolat krónikása volt, és ennek ellenére tudott olyan magasságokba jutni, mint ahova jutott. Belegondolni is szédítő, mire vitte volna Jenő, mint a sikerek harsonása! De azért ne legyünk nagyon bánatosak: Jenőnek éppen az a képessége volt a legnagyobb erénye, hogy élvezni tudta az életet, képes volt a legkisebb momentumokban is megtalálni az örömöt, majd továbbadni azt! Ez volt benne a legjobb és legszebb: szeretett és tudott is élni!
***
Utoljára január 24-én találkoztunk, sőt vacsoráztunk együtt a Kökény (Kökényesi György motokrossz- és kaszkadőrbajnok) hatvanadik szülinapján, egy kitűnő kocsmában (Jenő csak ilyenekbe járt), s ezt persze magamtól nem tudnám ilyen pontosan, én nem az az ember vagyok, viszont a Vitár Robi mindent pontosan megjegyez, és ő is ott volt feleségestől. Fantasztikus vörösboros szarvast ettünk és még ezerféle finomságot. Jenő se kímélte magát, jókat nevettünk, ugrattuk Kökényt. Jenő, mint mindig, maga volt az élet, szálfaegyenes tartás (miközben az ő háta is fájt már évek óta), makulátlan ing és nyakkendő, kifogástalan elegancia, igazi „örömkatona", fiús mosoly, ezúttal sokat sejtetően: „Gyerekek nekem ma még van egy másik programom is — mondta. — Egy haveri társaság vár... Tudjátok, régi iskolatársak. . . Lapajkám, vigyázz a vonalaidra! Sziasztok! Majd legközelebb!" Ezzel lépett ki az életünkből.
Kép: http://www.stop.hu/bulvar/jo-estet-jo-szurkolast-szolt-knezy-jeno/1075318/