​Nyilván mindenkinek megvan a maga emlékezetes pillanata a Maláj Nagydíjról, sőt nem is egy, hanem egész kazalnyi. Én is hosszasan tudnám most sorolni az emlékezetes mozzanatokat, előzéseket, esős fordulatokat, bármit.

​Engem azonban amióta befejeződött a verseny, két arc látványa tart fogva, két arcot, két mozdulatot látok, akár becsukom a szemem, akár nyitva tartom.

​Ennek a két arcnak a mindent kifejező látványához a verseny közvetítésének zseniális rendezője juttatott (a nevének még nem volt időm utánanézni), mintegy ráadásként, külön ajándékként nyújtva át a két felejthetetlen pillanatot.

​A verseny az utolsó szakaszában járt már, ott tartottunk, hogy a két Vörös Bika és a Két Mercedes már csak magával volt elfoglalva, Vettel Webbert üldözte, Rosberg pedig hol megelőzte, hol megint csak üldözte Hamiltont. Az idegek pattanásig feszültek, lélekben már biztosak voltunk abban, hogy a végén Vettel győz az egyik, és Hamilton a másik tusában, de az élet, a valóság ekkor még nagyon mást mutatott. Webber keményen védekezett, Vettel konokul támadott, lerítt róluk a képernyőn át is, hogy ez nem játék, hanem véresen komoly, és ugyanígy érzett Rosberg erőszakos előzési kísérletein is az elszántság, hogy nem adja alább a dobogónál.

​Mindkét párbajban volt azonban egy-egy pillanat, amikor úgy látszott, hogy vége: a két csapattárs a vad versenyzés közben összeütközik, és a két rivális egymást összetörve, kioltja a csapatuk eredményét – mindezt néhány körrel a cél előtt, egyébként tiszta, nyugodt helyzetben.

​És ekkor jött a rendező (remélem látták, és emlékeznek is rá): ismétlésben bevágta Webber és Vettel hajmeresztő pillanatát, és erre azonnal rátette Adrian Newey profilját, amint ott ül a képernyő előtt, hirtelen lecsukja a szemét, és a bal kezével a fejéhez kap, eltakarja az arcát, hogy : „Te jó Isten!”, majd erre a képre Rosberg támadása jött, és Ross Brawn profilja szintúgy, mint Newey-é az előbb, ugyanaz a riadt arckifejezés, ugyanaz a kézmodulat, és a végén a megkönnyebbülés.

​Nem törték ki egymás nyakát a fiúk.

​Ők ketten viszont öregedtek egyetlen pillanat alatt egy évet.

​Utána aztán rögtön jött a rádió Nico-nak, hogy tartson nagyobb távolságot Hamiltontól, (miközben Lewisnek korábban már lassú menetet rendeltek a fogytán lévő benzinje miatt), és Vettelnek is mondtak valamit, amit Webbernek is hallania kellett. Hogy mit, azt is bárki leolvashatta a célba érés után az ausztrál arcáról…

​Igaz: ő meg válthatott néhány közvetlen szót Alonsóval. Az élet azonban így szép, ha zajlik!

Képek forrása: Lavanguardia (http://bit.ly/16buocP); Eurosport (http://yhoo.it/14fqnWH); Mason/Getty Images AsiaPac (http://bit.ly/106qn4h)

…mármint az Attila, aki életében tett már annyit, hogy a neve csak így "A"-val is eleget mondjon, tegnap, azaz kedden, tizenkilencedikén mutatta be a végre elkészült könyvét (Lukács Ákos: A Ferjáncz, Kossuth Kiadó), és valamilyen érthetetlen okból ragaszkodott hozzá, hogy én is jelenjek meg a jeles eseményen. Ennek a meghívásnak természetesen örömmel eleget tettem, és jól tettem, hogy kimozdultam (majdnem) remetei magányomból, s így találkozhattam barátaimmal, ismerőseimmel a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas (és így tovább) évek ismert versenyzőivel, fotósaival, szóval azokkal, akikkel együtt magam is végigkísértem Attila pályafutását, hol közelről, hol távolabbról…

​Számomra különösen az volt megnyugtató, hogy látva a kezemben a vadonatúj, ragyogó botomat és bicegésemet, a találkozás örömére szinte mindenki azzal kezdte a beszámolóját, hogy elmondta, hány hetet, hónapot töltött az elmúlt években a kórházban, mit vágtak és hol vágták, szóval egészséges társaság vagyunk mi, túl a hatvanon, sőt a hetvenen. És végre nem voltam egyedül! Sőt együtt voltunk újra, mint régen. Én a magam combnyakcsont törésemmel abszolúte boldognak tudhattam magamat a bypasszok, gyomrok és egyéb nyavalyák hallatán. Az ember fiatalon nem is gondolná mi vár rá, viszont az a fontos, hogy a kedélyünk töretlen maradt, csak az a „rút szibarita váz” törik időnként.

De, hogy a témánál maradjak: azért írtam fentebb, hogy végre elkészült a várva várt „életmű kötet”, vagy ahogy maga Ferjáncz írja: „…ez több, mint életmű kötet, mert egyszerre mutatja be az autósport iránti hitvallásomat, magatartásomat, családomat és családi életemet, egyben bemutatja az autósportot.” Mert maga Attila is megküzdött egy súlyos kórral, miközben a könyv készült.

​És nagyon jó, hogy elkészült. Mielőtt elkezdtem ezt a néhány sort írni, már elolvastam azokat a fontosabb részeket, amelyek elsősorban érdekeltek, s ennek tudatában mondhatom: korrekt, jó könyv, amely mérhetetlenül sok adatot, tényt tartalmaz, olyat, amit eddig senki nem tudhatott, persze a főszereplőn kívül. Az írót pedig az dicséri, hogy az anyag birtokában nem „tengett túl”, a mondatain áthallatszik Ferjáncz eredeti hangja, szövege.

​Tehát gratulálok!

​Ami bennem hiányérzetet kelt mégis, az az átlag olvasót természetesen nem bántja, mert fogalma sincs arról, hogy ebből a valóban gazdag könyvből, mennyi minden maradt ki – kényszerből. Mert egy könyv terjedelme nem végtelen, Attila pedig, érthetően teljeset, egy egészet akart alkotni. Ám, ami a könyvben egy-egy fél mondat, egy-egy név, az akár egy másik könyvet is megtölthetne. Példának okáért: a könyv egyik hangsúlyos fejezete az elbai verseny. Arról én annak idején „nagyon szűken” beszámoltam a Halottak szabadságon című könyvemben, most ebből a lazább szövegből idéznék néhány sort: a következő két linkre kattintva reményeim szerint teljes méretben megnyílnak.

Az Elba Rallye jellegzetes logója.

Ahhoz a bizonyos „egy órai hajózgatáshoz” tessék talán ezt is hozzá képzelni.

Capoliveri, Dino Berti főhadiszállása, amely a miénk is lett, mert Dino már az első este kijelentette: „ Mia casa, sua casa”, az én házam a Ti házatok! És ez huszonöt évig így is volt. Ez itt a főtér, amelyen éppen elfér két autóbusz.

Az Euro Bar, amelynek teraszán most csak egyedül üldögélek (Lásd Ferjáncz szövegét is.)

Dino idős korában sem bírt magával, (fehér trikóban), atyai örökségét, mögötte, a kirakat, élete végéig működtette, végül mopedeket árult és javított. Béke Poraira. Mi igazán áldhatjuk az emlékét!...

A fenti (a csapatot és az Alpine-t ábrázoló) kép forrása: http://www.oldtajmeri.rs/phpbb3/viewtopic.php?f=39&p=38764

A készítője pedig információim szerint: Lanczner Lajos Ferdinánd

Ha valaki netán megkérdezte volna azon melegében tőlem, hogy milyen volt a vasárnapi ausztrál idénynyitó, (persze nem kérdezte meg), nagy biztonsággal állíthatom, hogy azt mondtam volna, olyan verseny, amilyenből tizenkettő éppen egy tucat. És amikor már-már a fejemhez vágták volna „hét tollú botjukat” (Toldi), akkor gyorsan kibújtam volna egy elegáns toldalékkal: „Miért?!... Az, hogy igazán jó verseny volt, attól még tizenkét nagyszerű verseny is egy tucat!... Csak nagyszerű.”

Hogy aztán mi lesz az igazi véleményem, azt sajnos ilyenkor még nem tudom. Arra aludnom kell egyet. Vagy kettőt. És ami akkor még matat bennem, megmaradt valami a fejemben, nos, arra már érdemes lesz figyelnem.
Éppen ezért ennél mélyebbre most nem mennék a verseny megítélését illetően, mert végül is nem volt semmi baj, azon kívül, hogy szerencsétlen Hülkenberg nem állhatott rajthoz, mert a kitűnően előkészített autójából valahol szivárogni kezdett az üzemanyag, s ha kiengedik a pályára, esetleg elégett volna az egész tragacs. Az ilyen alattomos kis hibák nem ritkák a legkiválóbb versenygépeken sem. Emlékszem, anno, mi mindig öt különleges gonddal felkészített autóval indultunk el külföldi versenyre Ferjáncz Attilával (ebből kettő versenyautó), és hazafelé jövet mindig csak Szergej, a Lada kombi volt életben, vele vontattuk a többit. (Ez arról jutott most eszembe, hogy kedden, 19-én jelenik meg Attila könyve a Kossuth Kiadónál.) Meg az is igaz, hogy egyszer, még a boldog turbó időkben Nelson Piquet-et, egy tíz francia frank (hogy mik voltak!) értékű alátét állította meg egy fontos versenyén.
Tehát semmi baj.

Illetve, nekem mégis kicsit baj volt, mert engem, ebben a korban már csak a majom érdekel, pontosabban az a néhány versenyző, akire valamiért kíváncsi vagyok. És ezek egyike például Hülkenberg, akitől sokat várok a jövőben, és akit egy évig „pihentettek” mielőtt tavaly útjára engedték, a másik pedig Sutil, akit éppen tavaly ültettek ki a partra bizonyos pofozkodás miatt, amit egy összetört pezsgős pohárral ejtett meg, s ami, ebből a szemszögből nézve nem lehetett egyszerű dolog. Sokkal kevésbé súlyos pofonok miatt Bertrand Gachot annak idején a fogdában kötött ki Angliában, s mint tudjuk ennek az incidensnek köszönhetjük Michael Schumacher üstökösszerű feltűnését a Forma-1 világának az egén. Most viszont, hogy az az üstökös végleg letűnt, mintha nem jött volna helyette másik: azaz szerencsére (mondom én) visszajött súlyos felfüggesztett gondoktól gyötörve maga Sutil, aki üstökös már nem, de világbajnok még lehet. (Ez az egyik rögeszmém.)

Ő tehát itt volt, indult, és pompásan versenyzett, annak ellenére, hogy ott forgolódott körülötte a szintén nagyszerűen versenyző Raikkönen, amúgy Sutil versenyzői pályájának réme, akit eddig élete elérhető két legjobb eredményétől ütötte el (szó szerint) a finn Jégember. (Utoljára mintha Monte Carlóban gázolta volna el…) Ezúttal azonban mind a ketten ragyogóan szerepeltek, nagy megnyugvásomra. Még az is lehetséges ezek után, hogy már az idén világbajnok lesz valamelyikük. (Vajon melyikükre gondolok?)

Nem volt azután, illetve nincs bajom Alonsóval és Hamiltonnal sem, Fernando azt hozta amit várhattunk tőle, és saját bevallása szerint az autója is azt, amit ő várt el a vörös csodától. Hamiltont viszont, őszinte leszek: kicsit féltettem. Mert először hagyta el a szülői házat. A McLaren megszokott környezetét, amelybe szinte szó szerint beleszületett annak idején Ron Dennis jóvoltából. Rögtön a rajt után persze kiderült, hogy nagy fiú már, és úgy hagyta ott a szokásos csiga-rajtjával indult Webbert, mint a szélvész. Aztán a későbbiekben is jó volt látni, hogy végre valaki olyan ül a Mercedesben, aki meri nyomni neki a nagy kövér gázokat (ez régebben még szleng volt), amikor kell. Tehát az idén még az is előfordulhat, hogy az Ezüst Nyilak végre viszik valamire, és ezzel megmentik Ross Brawnt, akit idénre csak Niki Laudáéknak sikerült megmenteniük…
Eddig a szempontjaim. 

Közben pedig várom a csavaros eszű magyarázatokat, hogy mennyi munka, mennyi újítás van ebben az eredményben, milyen fantasztikus átalakítások. Miközben néhányan már elkotyogták: mindenki csak annyit csinált, amennyit nagyon kellett. Mert jövőre kellenek az új autók, meg a sok pénz, mert akkor kezdődik a turbó-korszak megint. Addig meg lancsizunk egy kicsit. Igen, igen, magas színvonalon. Mert „a tavalyi volt a szakma szerint a Forma-1 történetének eddigi legizgalmasabb, legjobb világbajnoksága” – írtam én is tavalyi könyvem végén.
Azt pedig, hogy mennyire nem változott semmi, döntsék el maguk.

2012 Abu-Dzabi: 1 Raikkönen, 2. Alonso, 3. Vettel. 2013 Melbourne: detto. Magyarul: ugyanaz. Azzal a különbséggel, hogy Vettel most azon panaszkodik, hogy miért nem vette észre, amikor Kimi kikerülte?!
Ennél több gondom nekem sincs velük.

A kép forrása: http://www.nicohulkenberg.net/

    És nem is fogad. Kivéve, ha valaki úriember, és biztosan tud valamit. Mondjuk előre a lóversenytippeket. Jómagam, sajnos, bár évtizedeken át közvetítettem a galoppon és az ügetőről is, soha nem tudtam egyet sem. Mégis emlékszem egy nyereményemre (több nem is volt). Az egyik Magyar Derby-n kerek húsz forintot tettem az esélyes Seebirkre, aki parádésan meg is nyerte a futamot. A nyereményem összege: húsz forint, hetven fillér volt.

   Az pedig, hogy valaki, (mondjuk én), előre megmondja, hogy ki nyeri majd a világbajnokságot, lehetetlen. És nem csak azért, mert nemrég megjelent könyvében maga Bernie Ecclestone írta le hangsúlyozottan, hogy: „A Forma-1-ben mindig is, mindenki csalt, és ez most sincs másképp!”

    De, ha csak ennyi lenne az aggály, ugyan ki az, aki előre meg tudná mondani, hogy az év során az egész bagázsból ki, mikor és mit fog csalni?! Én mégis megpróbálom, az alábbi példa nyomán:

    Aszlányi Károly, a kiváló író, aki a Rejtő Jenőéhez mérhető irodalmi hagyatékot hagyott hátra (Sok hűhó Emmiért, Hét pofon, stb.) rövid élete során (autóbalesetben hunyt el, és nagyon szerette a gyors kocsikat), az eredeti, zöld Nemzeti Sport mellett megjelenő kék Sporthírlapnál dolgozott (hogy miért, ez külön regényt is megérdemelne), s egy alkalommal a lehető legcikisebb feladatot kapta a tulajdonos-főszerkesztő Vadastól: Írja meg a vasárnapi Fradi-MTK beharangozóját.  

   Mi, mint fiatal népsportos palánták, természetesen bújtuk és faltuk a régi újságokat, és imádtuk Aszlányit. Aki ebben az említett címoldalas, egyhasábos műremekében hatalmas hozzáértéssel sorakoztatta fel mind a két csapat erényeit és hátrányait, külön-külön elemezte mindkét csapat játékosait egyenként és kíméletlen alapossággal, megelőlegezte a bíró pártatlanságát, a kedvező időjárást, szóval a legapróbb részleteket is figyelembe véve osztott, szorzott, mérlegelt, latolgatott, hogy mi szól a Fradi, és mi az MTK mellett, majd amikor elvégezte a már-már tudományos alaposságú összegezést, odaírta cikk végére: Márpedig szerintem a Fradi nyer! Mert én neki szurkolok!...

   A tippem tehát, ha mindenképpen mondanom kell valakit, Fernando Alonso. Mert szerintem ő a legkomolyabb versenyző a mezőnyben.

És ha már szóba került:

 

 

Aszlányi többek között egy ilyen Wanderer W25K sportkocsival járt. A halálos balesetet nem egy ilyenben, hanem egy Topolinoban szenvedte el.

Kép forrása: http://retronom.hu/index.php?q=node/17985

Mielőtt elfelejtem, a fenti képen valóban Seebirk látható, a kép forrása pedig: http://www.allbreedpedigree.com/seebirk

Ezzel szemben jókívánságait küldi maga helyett, azzal az ajándékkal is megspékelve, miszerint :”Szívesen kötnék akár ötven éves hosszú távú szerződést is az ausztrálokkal”, amely lehetne akár szívből jövő, igaz kívánság is. Amennyiben viszont összevetjük azzal a tavalyi kijelentésével, hogy: „Ha az ausztrálok nem hajlandók esti versenyt rendezni, akkor elbúcsúzhatnak a nagydíjuktól!”, akkor már kicsit árnyaltabb a kérdés.

            Való igaz, nyolcvanhárom éves koromban én sem rajonganék egy ausztrál útért (ezt hetvenhat évesen mondom), de abban, hogy Ecclestone nem megy el az idei idénynyitóra, semmi szerepe nincs a korának. Miután az ausztráloknak  2015-ig van szerződésük, a kormányuk pedig legszívesebben csak jövőre tárgyalna, Bernie joggal érzi úgy, hogy semmi szükség rá. Egyébként pedig saját bevallása szerint még soha nem várta meg helyben egy verseny végét, arra az egy órára meg minek menne oda?!

            Ausztrália egyébként szép nagy falat, tündöklő igazgyöngy a Forma-1 világbajnokság versenyeinek láncában, annak ellenére, hogy a nagydíjuk sorozata éppen csak egy évvel előbb kezdődött, mint a miénk. Magához a világbajnoksághoz azonban sokkal többel járultak hozzá, mert Jack Brabham révén (59,60,66) három, a már kissé túlsúlyos Alan Jones révén (80) további egy világbajnoki címet nyertek még azelőtt, hogy odaköltözött volna hozzájuk a versenysorozat.

            Ma is van esélyes versenyzőjük Mark Webber személyében, aki éppen a télen jelentette ki: „Tudom, hogy nincs valós esélyem a világbajnokság megnyerésére, mint ahogy igazából eddig sem volt, mindig is a második versenyző voltam a csapatomban.”  Ezt arra fel mondta, hogy a csapat vezetője, dr. Marko elmondta: ”Webber képtelen egy teljes idényen át egyenletes teljesítményt nyújtani, ha pedig a bajnoki cím közelébe kerül, nem tud megbirkózni a rá nehezedő nyomással.”  (Ezt mindig úgy mondtam: nem nyerő típus.)

            Most persze mindenki Markot babusgatja, vigasztalja, új versenymérnöke van, Christian Horner pedig ismételten kijelentette, hogy náluk mindkét versenyző ugyanolyan, száz százalékos támogatást kap.

            Legfeljebb, ha megint olyan helyzet kerekedik, mint Vettel első világbajnoksága idején (amikor Vettel visszafogásával Webber simán nyerhetett volna), akkor Marko doktor megint kijelenti a tulajdonos Didi Mateschitz-cel egyetértve, hogy: „Nekem Sebastian világbajnoksága kell!”

Punktum!

Illetve még néhány szót.

Különösebb esélylatolgatásba pedig azért nem bocsátkoztam, mert nem lenne értelme. Mert senki nem tud semmit! Az az igazság, amit a Ferrarisok peddzenek, hogy SOKKOLÓ LESZ AZ IDÉNYNYITÓ!

Kép forrása: http://www.heraldsun.com.au/sport/motor-sport/bernie-ecclestone-wants-deal-to-keep-grand-prix-in-melbourne-for-50-years/story-fnebo26y-1226585446173

Amikor életemben először arra kényszerültem, hogy foglaljam össze akkor még meglehetősen rövid életem történetét, azonnal a fenti cím jutott eszembe, csak az volt a baj, hogy az is eszembe jutott, hogy azért jutott eszembe, mert nem sokkal előbb ezzel a címmel olvastam George Bernard Shaw önéletírását. Gondolom, eddig ez világos. Akkor lemondtam erről a címről, mert Shaw még közöttünk élt és nagyon feltűnő lett volna a plágium. De ma már?!...

Tegnap láttam egy filmet Julia Robertsszel és Tom Hanksszel, amelyben a tanárnő Juli a tanítvány Tomnak irodalmi vizsgakérdésnek három betűt ad: G.B.S., amelyet Tom kapásból „geodéziai hullámnak” ért, és aszerint is vizsgázik, kitűnővel.

Ezzel szemben az én gondolkodásomat, egész életfelfogásomat igen nagy mértékben határozta meg G.B.S, már azzal a makacsságával is, amely szerint Shakespeare nevét a szó végi e nélkül volt csak hajlandó leírni, mert szerinte az úgy helyes. Aztán kötetnyi gyilkos zenekritikát írt (amelyeket mind elolvastam), anélkül, hogy a rossznyelvek szerint bármilyen hangszeren játszott volna, vagy abszolút hallása lett volna.

Viszont megírt öt regényt kizárólag az íróasztala fiókja számára a kiadás minden reménye nélkül, (köztük első élményemet a Cashel Byron mesterségé-t), de úgy, hogy naponta pontosan hét oldalt írt, és ha egy szót el kellett választani a lap alján, akkor az első tagot még leírta, de a másikat, új oldalra már csak másnap véste le.

Ötvenéves elmúlt, amikor megtanult motorkerékpározni, mert a szerkezet akkor ért el hozzá. Viszont megírta Politikai ABC-jét, amelyet nemrégiben újra kiadtak, és amelyet a sok tökfilkónak el kellene olvasnia, hogy eligazodjon mai, sötét világunkban. Egyébként véleménye szerint a gyerekeknek tizenöt éves koruk előtt csak szép képeket kellene mutogatni és jó zenét hallgattatni velük, mert az iskola csak fölösleges nyűg, azt, hogy mit akarnak tanulni és csinálni, azt majd eldöntik tizenhat éves koruk után.

Ez pontosan passzolt nekem. Tehát imádtam.

Tizenöt évesen elmentem egy moziba, megnéztem a Korzikai Testvérek című műremeket, másnap vettem egy kardot a MÉH-ben, harmadnap beiratkoztam egy tehetségkutató tanfolyamra Róna Ármin vívómesterhez, és két hónap múlva ifjúsági válogatott lettem, utazhattam Tatára, az edzőtáborba a nagyokkal…

… ahogy egyszer caplattunk át az edzőtábor kis udvarán a rengeteg cuccunkkal az edzőterem felé, a mögöttem lépkedő Mendelényi Tomi (dr. Mendelényi Tamás néven olimpiai bajnok Rómában), egyszer csak azt mondja:

„Apuskám ! Te tisztára a Lapaj vagy, a híres dudás!...Úgy mászol, mint egy lajhár!...”

Azóta így hívnak.

A kép forrása: http://invictahumanitas.wordpress.com/literary-criticism/linguistics-and-social-theory-george-bernard-shaws-pygmalion-1912/