Ha valaki netán megkérdezte volna azon melegében tőlem, hogy milyen volt a vasárnapi ausztrál idénynyitó, (persze nem kérdezte meg), nagy biztonsággal állíthatom, hogy azt mondtam volna, olyan verseny, amilyenből tizenkettő éppen egy tucat. És amikor már-már a fejemhez vágták volna „hét tollú botjukat” (Toldi), akkor gyorsan kibújtam volna egy elegáns toldalékkal: „Miért?!... Az, hogy igazán jó verseny volt, attól még tizenkét nagyszerű verseny is egy tucat!... Csak nagyszerű.”

Hogy aztán mi lesz az igazi véleményem, azt sajnos ilyenkor még nem tudom. Arra aludnom kell egyet. Vagy kettőt. És ami akkor még matat bennem, megmaradt valami a fejemben, nos, arra már érdemes lesz figyelnem.
Éppen ezért ennél mélyebbre most nem mennék a verseny megítélését illetően, mert végül is nem volt semmi baj, azon kívül, hogy szerencsétlen Hülkenberg nem állhatott rajthoz, mert a kitűnően előkészített autójából valahol szivárogni kezdett az üzemanyag, s ha kiengedik a pályára, esetleg elégett volna az egész tragacs. Az ilyen alattomos kis hibák nem ritkák a legkiválóbb versenygépeken sem. Emlékszem, anno, mi mindig öt különleges gonddal felkészített autóval indultunk el külföldi versenyre Ferjáncz Attilával (ebből kettő versenyautó), és hazafelé jövet mindig csak Szergej, a Lada kombi volt életben, vele vontattuk a többit. (Ez arról jutott most eszembe, hogy kedden, 19-én jelenik meg Attila könyve a Kossuth Kiadónál.) Meg az is igaz, hogy egyszer, még a boldog turbó időkben Nelson Piquet-et, egy tíz francia frank (hogy mik voltak!) értékű alátét állította meg egy fontos versenyén.
Tehát semmi baj.

Illetve, nekem mégis kicsit baj volt, mert engem, ebben a korban már csak a majom érdekel, pontosabban az a néhány versenyző, akire valamiért kíváncsi vagyok. És ezek egyike például Hülkenberg, akitől sokat várok a jövőben, és akit egy évig „pihentettek” mielőtt tavaly útjára engedték, a másik pedig Sutil, akit éppen tavaly ültettek ki a partra bizonyos pofozkodás miatt, amit egy összetört pezsgős pohárral ejtett meg, s ami, ebből a szemszögből nézve nem lehetett egyszerű dolog. Sokkal kevésbé súlyos pofonok miatt Bertrand Gachot annak idején a fogdában kötött ki Angliában, s mint tudjuk ennek az incidensnek köszönhetjük Michael Schumacher üstökösszerű feltűnését a Forma-1 világának az egén. Most viszont, hogy az az üstökös végleg letűnt, mintha nem jött volna helyette másik: azaz szerencsére (mondom én) visszajött súlyos felfüggesztett gondoktól gyötörve maga Sutil, aki üstökös már nem, de világbajnok még lehet. (Ez az egyik rögeszmém.)

Ő tehát itt volt, indult, és pompásan versenyzett, annak ellenére, hogy ott forgolódott körülötte a szintén nagyszerűen versenyző Raikkönen, amúgy Sutil versenyzői pályájának réme, akit eddig élete elérhető két legjobb eredményétől ütötte el (szó szerint) a finn Jégember. (Utoljára mintha Monte Carlóban gázolta volna el…) Ezúttal azonban mind a ketten ragyogóan szerepeltek, nagy megnyugvásomra. Még az is lehetséges ezek után, hogy már az idén világbajnok lesz valamelyikük. (Vajon melyikükre gondolok?)

Nem volt azután, illetve nincs bajom Alonsóval és Hamiltonnal sem, Fernando azt hozta amit várhattunk tőle, és saját bevallása szerint az autója is azt, amit ő várt el a vörös csodától. Hamiltont viszont, őszinte leszek: kicsit féltettem. Mert először hagyta el a szülői házat. A McLaren megszokott környezetét, amelybe szinte szó szerint beleszületett annak idején Ron Dennis jóvoltából. Rögtön a rajt után persze kiderült, hogy nagy fiú már, és úgy hagyta ott a szokásos csiga-rajtjával indult Webbert, mint a szélvész. Aztán a későbbiekben is jó volt látni, hogy végre valaki olyan ül a Mercedesben, aki meri nyomni neki a nagy kövér gázokat (ez régebben még szleng volt), amikor kell. Tehát az idén még az is előfordulhat, hogy az Ezüst Nyilak végre viszik valamire, és ezzel megmentik Ross Brawnt, akit idénre csak Niki Laudáéknak sikerült megmenteniük…
Eddig a szempontjaim. 

Közben pedig várom a csavaros eszű magyarázatokat, hogy mennyi munka, mennyi újítás van ebben az eredményben, milyen fantasztikus átalakítások. Miközben néhányan már elkotyogták: mindenki csak annyit csinált, amennyit nagyon kellett. Mert jövőre kellenek az új autók, meg a sok pénz, mert akkor kezdődik a turbó-korszak megint. Addig meg lancsizunk egy kicsit. Igen, igen, magas színvonalon. Mert „a tavalyi volt a szakma szerint a Forma-1 történetének eddigi legizgalmasabb, legjobb világbajnoksága” – írtam én is tavalyi könyvem végén.
Azt pedig, hogy mennyire nem változott semmi, döntsék el maguk.

2012 Abu-Dzabi: 1 Raikkönen, 2. Alonso, 3. Vettel. 2013 Melbourne: detto. Magyarul: ugyanaz. Azzal a különbséggel, hogy Vettel most azon panaszkodik, hogy miért nem vette észre, amikor Kimi kikerülte?!
Ennél több gondom nekem sincs velük.

A kép forrása: http://www.nicohulkenberg.net/