…mármint az Attila, aki életében tett már annyit, hogy a neve csak így "A"-val is eleget mondjon, tegnap, azaz kedden, tizenkilencedikén mutatta be a végre elkészült könyvét (Lukács Ákos: A Ferjáncz, Kossuth Kiadó), és valamilyen érthetetlen okból ragaszkodott hozzá, hogy én is jelenjek meg a jeles eseményen. Ennek a meghívásnak természetesen örömmel eleget tettem, és jól tettem, hogy kimozdultam (majdnem) remetei magányomból, s így találkozhattam barátaimmal, ismerőseimmel a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas (és így tovább) évek ismert versenyzőivel, fotósaival, szóval azokkal, akikkel együtt magam is végigkísértem Attila pályafutását, hol közelről, hol távolabbról…
Számomra különösen az volt megnyugtató, hogy látva a kezemben a vadonatúj, ragyogó botomat és bicegésemet, a találkozás örömére szinte mindenki azzal kezdte a beszámolóját, hogy elmondta, hány hetet, hónapot töltött az elmúlt években a kórházban, mit vágtak és hol vágták, szóval egészséges társaság vagyunk mi, túl a hatvanon, sőt a hetvenen. És végre nem voltam egyedül! Sőt együtt voltunk újra, mint régen. Én a magam combnyakcsont törésemmel abszolúte boldognak tudhattam magamat a bypasszok, gyomrok és egyéb nyavalyák hallatán. Az ember fiatalon nem is gondolná mi vár rá, viszont az a fontos, hogy a kedélyünk töretlen maradt, csak az a „rút szibarita váz” törik időnként.
De, hogy a témánál maradjak: azért írtam fentebb, hogy végre elkészült a várva várt „életmű kötet”, vagy ahogy maga Ferjáncz írja: „…ez több, mint életmű kötet, mert egyszerre mutatja be az autósport iránti hitvallásomat, magatartásomat, családomat és családi életemet, egyben bemutatja az autósportot.” Mert maga Attila is megküzdött egy súlyos kórral, miközben a könyv készült.
És nagyon jó, hogy elkészült. Mielőtt elkezdtem ezt a néhány sort írni, már elolvastam azokat a fontosabb részeket, amelyek elsősorban érdekeltek, s ennek tudatában mondhatom: korrekt, jó könyv, amely mérhetetlenül sok adatot, tényt tartalmaz, olyat, amit eddig senki nem tudhatott, persze a főszereplőn kívül. Az írót pedig az dicséri, hogy az anyag birtokában nem „tengett túl”, a mondatain áthallatszik Ferjáncz eredeti hangja, szövege.
Tehát gratulálok!
Ami bennem hiányérzetet kelt mégis, az az átlag olvasót természetesen nem bántja, mert fogalma sincs arról, hogy ebből a valóban gazdag könyvből, mennyi minden maradt ki – kényszerből. Mert egy könyv terjedelme nem végtelen, Attila pedig, érthetően teljeset, egy egészet akart alkotni. Ám, ami a könyvben egy-egy fél mondat, egy-egy név, az akár egy másik könyvet is megtölthetne. Példának okáért: a könyv egyik hangsúlyos fejezete az elbai verseny. Arról én annak idején „nagyon szűken” beszámoltam a Halottak szabadságon című könyvemben, most ebből a lazább szövegből idéznék néhány sort: a következő két linkre kattintva reményeim szerint teljes méretben megnyílnak.
Az Elba Rallye jellegzetes logója.
Ahhoz a bizonyos „egy órai hajózgatáshoz” tessék talán ezt is hozzá képzelni.
Capoliveri, Dino Berti főhadiszállása, amely a miénk is lett, mert Dino már az első este kijelentette: „ Mia casa, sua casa”, az én házam a Ti házatok! És ez huszonöt évig így is volt. Ez itt a főtér, amelyen éppen elfér két autóbusz.
Az Euro Bar, amelynek teraszán most csak egyedül üldögélek (Lásd Ferjáncz szövegét is.)
Dino idős korában sem bírt magával, (fehér trikóban), atyai örökségét, mögötte, a kirakat, élete végéig működtette, végül mopedeket árult és javított. Béke Poraira. Mi igazán áldhatjuk az emlékét!...
A fenti (a csapatot és az Alpine-t ábrázoló) kép forrása: http://www.oldtajmeri.rs/phpbb3/viewtopic.php?f=39&p=38764
A készítője pedig információim szerint: Lanczner Lajos Ferdinánd
