Egészen az orosz futam kezdetéig meg voltam győződve arról, hogy én már láttam (no nem Lenint, mint Ivan Szergejevics, aki abból élt), hanem a világ legnagyobb országzászlóját. Amelyre, ha netán valaki kíváncsi, kikeresheti a neten, mert valahol biztosan ott van, én viszont abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy élő egyenesben is megcsodálhattam 1988-ban a szöuli olimpia idején, Panmindzsonban.

Annak a pompás fekete baseball sapkának az elején, amelynek simlijét fölül arannyal hímzett tölgyfa lombok díszítik, ugyan a PANMUNJON felirat áll, az oldalát pedig az amerikai, a dél-koreai, a svájci, a svéd, valamint az ENSZ zászlóképe díszíti, de ez ne zavarjon senkit, ezt a demarkációs vonalat magyarul szerintem úgy hívják, ahogy írtam. Ha nem, hát kisnyúl.

Itt az amerikaiak táborában voltunk, azoknak a bizonyos világoskék barakkoknak a közelében, egy kis magaslaton, amelyeken keresztül vezet a határvonal, s amelyekben belül aztán azt is megcsodálhattuk, hogy az emberi butaság Csimborasszójának megfelelően, még az asztalon lévő telefonkészülékek drótjának is ezen a vonalon kellett haladniuk. Amikor pedig tárgyaltak a felek, akkor persze, bár egy szobában voltak, de nem léphettek át a másik térfelére. Hogy a szabályokat betartsák, arra persze az ablakokon (a maguk oldalán) beleskelődő határőrök vigyáztak árgus szemekkel.

A barakkok mögött tágas völgy, a távolban már Észak-Korea határőrségének épülete, sokkal nagyobb, mint ezen az oldalon az amcsiké, és egy gyönyörű mintafalu, malommal, kocsmával, szép épületekkel – csak éppen nem lakott benne senki, mert nem azért készült. Hanem reklámnak. Patyomkin módra.

És a lényeg, amiért az egészet mesélem: az állami zászló! Amelynek méreteit nem tudom fejből, de azt igen, hogy a világ valaha föllengetett legnagyobb állami zászlaja, magasan föl „az égbe”, hogy lássa mindenki a mi oldalunkról. Láttuk is. És emlékszem is, máig. És soha nem gondoltam, hogy ezt valaha, valaki is, fölül tudja múlni.De soha ne mondd, hogy soha: lám megtörtént!

Szocsiban a megnyitó ünnepségen az egész célegyenest, teljes szélességében egy óriási, pontosan 800 méter hosszú fehér-piros-kék orosz nemzetiszínű zászlóval borították be a két oldalt bevonuló ifjak. Akkorával, hogy szerintem az még a világűrből (de műholdakról biztosan) is látszott. Egyelőre akkora zászlórúd nem volt, amelyre fel lehetett volna vonni, de ami késik, az nem múlik!

ECCLESTONE NEGYVEN ÉVE VÁRT ERRE A PILLANTRA

Ebben bízhatunk. Bernie Ecclestone ugyanis most is bebizonyította, hogy ha az ember valamit nagyon akar, akkor azt meg is tudja csinálni. Bernie legalább negyven éve (ennyiről tudok én) be akarja vinni Oroszországba, (sőt: a Szovjetúnióba!) a Forma-1-et. És voltak olyan pillanatok, amikor már nagyon közel is állt ahhoz, hogy sikerüljön. Már volt olyan, hogy szemlét tarthatott Moszkvában a Lenin hegyeken, (mint nálunk a Városligetben), és elégedetten megállapíthatta, hogy a hely megfelelő a verseny lebonyolítására, de aztán, eddig, minden kísérlete megbukott.

A legkecsegtetőbb akkor, amikor a szovjet Autóklub akkori idős elnöke hirtelen elhalálozott, és ami még nagyobb baj volt: maga Leonyid Brezsnyev, az autók nagy szerelmese, (akinek saját autópályája volt, hogy egyedül furikázhasson), is meghalt.

Az utódai ugyanis, egy ideig nem foglalkoztak a témával. Bernie viszont nem adta fel. Annak ellenére, hogy lesújtó véleménye volt az orosz bürokráciáról. És az adott pillanatban más megoldás után kellett néznie.
Szerencsénkre! 

Ecclestone, a korát messze megelőzve és még a glasznoszty, meg a peresztrojka előtt, mintha megérezte volna, hogy nem sokáig tart már a hidegháború, s ezáltal megszűnik az a varázs, amelyet az általa annyira áhított „vörös” futam jelentene, minden áron tető alá akarta hozni a Forma-1 első vörös, azaz a „vasfüggönyön” túli, versenyét. Pekinget akkor még nem sikerült bevennie, Jugoszlávia nem volt elég vörös, csupa gond, és akkor jött a megoldás: Rohonyi Tamás, magyar származású barát, aki a témáról folyó beszélgetés közben azt találta mondani Bernie-nek: „És miért nem hozod Magyarországra?”

Ez a kérdés 1983-ban hangzott el, Monte Carlóban. És ebből lett a Hungaroring, és (eddig) 29 Magyar Nagydíj.
Az orosz versenyre azonban mostanáig kellett várni, és szüntelenül güsztetni érte. De megérte. Mindenesetre az tény: Bernie Ecclestone türelmesebben képes a zsákmányra várni, mint a legkitartóbb Nílusi krokodil.

OROSZ NAGYDÍJ JULES BIANCHI EMLÉKÉRE?

Jules Bianchi szuzukai életveszélyes balesete megdöbbentette, megrázta nem csak az egész sportszerető világot, hanem mélyen megérintette a versenyzőtársait is. Ennek számos jele van, attól kezdve, hogy például Lewis Hamilton e-mailen tolmácsolta együttérzését Jules családjának, s ebben messze nem volt egyedül. Alonso az egész Ferrari csapatot szervezte meg egy csoportképre, amelyen Julest köszöntötték, s elküldték neki, hogy ha magához tér, őket, a társait lássa majd meg az elsők között.

A Marussia csapat tiszteletadását a televízió nézők is láthatták, a célegyenes betonjáról, s olvashatták azt az aszfaltra festett biztató jelmondatot is, amely arról biztosította Jules-t, hogy vele vannak nagy bajában, és visszavárják.

Ezt az aszfaltra festett mondatot fogta azután körül a tulajdonképpeni hivatalos megemlékezés (nem jó szó, de nem találok most jobbat), Jean Todt-tal az FIA elnökével, Ecclestone-val, és Charlie Whitinggel és teljes vezérkarával, akikkel az összes versenyt, így a japánt is, levezényelték, illetve vezénylik.

Nemes gesztus volt ez, főhajtás az életéért küzdő, balesetet szenvedő versenyző előtt. Balesetet, mégpedig abból a fajtából, amelynek nincs egyetlen megnevezhető oka, felelőse, okozója. Olyan, amelyet a körülmények összejátszása hoz össze, miközben minden résztvevő teszi, tette a maga dolgát, előírásszerűen.

Én mindösszesen csupán Sutiltól szeretném megkérdezni (nyilván mások már megtették), hogy ő mitől esett el? Mert biztos vagyok abban, hogy Bianchi ugyanazt a hibát „másolta”, de már a védőfal nélkül.
És ezért is áll döbbenten az ember a történtek előtt, mert érzi: egyetlen ilyen hajszál van élet és halál között. Sutil újra a versenyre készül mosolyogva, Jules pedig szó szerint az életéért küzd, ahogy édesapja mondta.
Philippe Bianchi sajnos sokkal szomorúbb dolgokat is mondott ennél a Gazzetta dello Sportban. Azt például, hogy: „Jules balesete teljesen szétzilálta a családi életünket. Minden telefoncsengésre elfog bennünket a félelem, összeszorul a gyomrunk, nem merünk a készülékért nyúlni, mert nem tudhatjuk, hogy nem a fiunk halálhírét közlik-e velünk…

…Mert az az igazság, hogy a kezelőorvosai világosan megmondták, hogy már az is csodaszámba megy, hogy Jules ennyi idő elteltével még mindig életben van. A vezető főorvos szó szerint azt mondta, hogy ő még egész pályája során nem látott olyan beteget, aki hasonló sérülést, mint amilyet Jules szenvedett, túlélt volna.”

Jules Bianchi életkilátásai tehát igen rosszak, s orvosai nem is tagadják, nem áltatják ábrándokkal a szülőket. De Jules szervezete erős, kisportolt, és akarata (öntudatlanul bár), kitartóan küzd a kór ellen. Ha az egyik csoda már megtörtént, azaz, hogy még él, akkor reménykedjünk a második csodában is, (ha már mást nem tehetünk), hogy túléli, életben is marad!

Ha mégsem, akkor az nagy disznóság a Sorstól! Amely „Sors”, ezt a Bianchi családot, mintha „bibliai átok” ülne rajta (…”negyediziglen”…”ötödiziglen”, ahogy az Úr szokta szórni az átkait), annyira bünteti!
Jules Bianchi dédapja, Lucien, aki maga is versenyző volt, sportautó-balesetben halt meg. Nagyapja, édesapjának, Philippe-nek az apja, Mauró pedig, szintén egy sportautó-versenyen szenvedett balesetben súlyos, életveszélyes égési sérüléseket. Rémálom.

LE A KALAPPAL TOTO WOLFÉK ELŐTT

A szomorú megemlékezések ellenére, Szocsi, az első Orosz Nagydíj, „totális”, azaz teljes sikert aratott mind a résztvevők, (ezt ők maguk is lépten-nyomon hangoztatták), mind a nézők (ezt magamból kiindulva gondolom) körében.

Nem mondom, hogy az első pillanatban nem voltam megilletődve, sőt megrettenve a célegyenestől, amelyet a tervező (Tilke) itt, mintha Pesten a Nagykörúton lenne, két, nagyjából négyemeletes „házsor” közé szorított be, amely házsorokról aztán a huzamosabb szemlélődés után kiderült, hogy azok bizony a boxokon, (az egyik oldalon) kívül magukban foglalják az összes lehetséges kiszolgáló létesítményt, irodákat, dísztermet, mindent – és főleg a lelátók egy részét is. Egy részét, mert „a nép” többsége kintebb, a kanyarok melletti nyitott lelátókon kapott helyet.

Első látásra furcsa volt, de amikor az ember jobban megnézte, akkor kiderült, hogy ezekről az erkélyekről ugyanúgy lehet nézni a versenyt, mint mondjuk Monte Carlóban a méregdrágán bérelt, a pálya melletti lakások erkélyeiről…Nem semmi!

Azt pedig mondani is felesleges, hogy a pálya "aszfaltcsíkja” (helyenként egész legelőnyi szélességben) tökéletes minőségben készült el, és: időre elkészült!

Niki Lauda mondta bevezetőben, hogy: ”Életemben nem láttam még olyan versenypályát, amely, mint ez, tökéletes készültségben fogadta volna a résztvevőket. Mindenütt még az utolsó pillanatban is építkeztek, barkácsoltak, rögtönöztek. Itt nem.” A külsőségekről pedig csak annyit, de ezt már én teszem hozzá: amit az orosz vendégszeretet nyújtani tud, az itt, minden megtalálható volt. Sajnos nem voltam ott, de amikor megláttam a népviseletekbe öltözött „Bábuskákat” a szamovárjaik és süteményhalmazaik mögött (más kínálatról már nem is szólva), azonnal a moszkvai olimpia büféiben éreztem magam, a rózsalekváros teát szürcsölgetve (mert ott, szerencsémre ott voltam).

De így lehettek ezzel a versenyzők is. Legalább is ezt olvastam (hallottam) ki abból a néhány mondatból is például, amelyeket az orosz riporter, Popov a győzelmi emelvényen kapott a győztes Hamiltontól. Aki nem győzött áradozni az Oroszországban töltött egész hétről, a sok kedvességről, amellyel elhalmozták ott őket. És Rosberg ugyanígy. Bár kissé visszafogottabban, de csak amiatt, hogy ő elrontotta a versenyét. A neki szánt versenyét!

Azt ugyanis nem lehet tagadni, hogy Lewis előző győzelme után a csapat igazából Rosberg győzelmének örült volna igazán. Helyreállt volna a sorrend, és a nagy öröm is fényesebb lett volna talán, ha a német csapat első világbajnoki címét a csapat német versenyzője biztosította volna be.

Amit viszont éppen ezzel kapcsolatban mondani akarok (mégpedig magamat is bírálva), az az, hogy minden ellenkező várakozásom ellenére, Hamilton nagyon fontos győzelmét a csapat, értem alatta Toto Wolfot, Niki Laudát, és Pa ot, azaz a vezető tirumvirátust, olyan őszinte és felhőtlen örömmel fogadta, ahogyan azt kell. Nyoma sem volt valamiféle fanyalgásnak, mint az elmúlt években a Bikáknál, amikor Webber nyert, kitörő, felhőtlen volt az öröm Hamilton győzelme fölött, amely győzelem egyúttal TÖRTÉNELMI GYŐZELEM volt, a Forma-1-világbajnokság 64 éves történetében először nyert (tervezői) csapat világbajnokságot német gárda, a Mercedes legénysége.

Én pedig, bár egyelőre még nem szórok hamut a fejemre, de nagyra értékelem Toto Wolf, a fiatal főnök, és társai eddig igazoltan egyenes beszédét és viselkedését, amely szerint valóban szabad versenyt teremtenek a két versenyzőjük között. Ez derék dolog. És csak a kisördög mondatja mégis velem, és zárójelben, hogy (de meddig?)

A versenyről magáról eddig keveset szóltam, és a továbbiakban sem vesztegetek rá sok szót. A tökéletes pályán, amelynek jóleső egyenesei, és a vége felé egy kellemes Miki Egér trükkös része van, amely a célegyenesbe vezető két jobbos derékszögű kanyarban ér véget tulajdonképpen, jól érezhették magukat a versenyzők. Kellemesen gyors pálya, amelynek a derékszögű kanyarjai is meghívóak, mert olyan szélesek, hogy hárman is befordulhatnak egymás mellett gond nélkül, s ugyanígy a rajt utáni első kanyarba is, amely így lélegzetelállítóan gyors rajtot tett lehetővé.

És amit a versenyről mondani érdemes: ez a bizonyos első kanyar csábította el a második helyről induló Rosberget a gyors kanyarvétel lehetőségével. Ezt akarta azonnal kihasználni, hogy megelőzze az élről indult Hamiltont, és ez sikerült is neki.

Azon az áron, hogy amikor a kanyarba ért mégis, mind a négy kerekét „füstölősre”, más szóval kockára fékezte. Miután mindenki csak egy kerékcserét tervezett (ez is a pályát dicséri), Rosberg azonnal kiment kerékcserére, és visszaesett a 17. helyre. De onnan is képes volt a Mercedesszel a második helyen célba futni úgy, hogy egyetlen gumigarnitúrával 52 kört futott a versenyben! Ennyi történt.

A NÉPEKET ÖSSZEKÖTŐ SZÉP SZALAG

És még valami nagyon fontos, amit nem lehet eleget és elég erőteljesen hangoztatni: Ismét győzött a SPORT!
A régi görögöknél az olimpiai versenyek idejére leálltak a harcok, a háborúk, és az ifjak átvonultak a sportpályákra eldönteni, hogy ki az erősebb, netán okosabb.

Ennek a szép eszmének a modern kori feltámasztására vállalkozott úgy másfél száz éve egy nemes lelkű francia: Pierre de Coubertin báró. Ebből lettek az újkori Olimpiai Játékok. (Amelyekből egy már jutott éppen Szocsinak is a minap.) A költői lelkű francia, annak idején így dalolt (Devecseri Gábor fordításában), és csak egy-egy verssort idézve strófánként:

„Istenek ajándéka, sport! Élet éltető vize!...
A szépség vagy te, Sport!...
Tisztesség vagy te, Sport!...
…A béke vagy te, Sport!...
…a népeket egymáshoz fűző szép szalag:
és testvérré lesznek mind általad, mert versenyed a béke versenye."

Cubertin ezzel a versével olimpiai bajnokságot nyert 1912-ben, ám ami ennél sokkal fontosabb, átmentette korunkba a régi görög eszményeket. Ami olyan fényesen sikerült, hogy én (igaz, csak hat nyári olimpián vettem részt személyesen, a többin csak itthonról dolgoztam), olyan olimpiáról nem tudok, amelyen konkrétan ne lőttek volna, vagy ne keveredtek volna súlyos politikai vitákba körülötte.

Mexikóban, ahol kezdtem (1968) a diákvezéreket mészárolták le a megnyitó előestéjén a Három Kultúra Terén, München magért beszél, Montrealban Carlostól rettegtünk, Moszkvát és Los Angelest bojkottálták, én viszont nem folytatom.

Hanem próbálok a lényegre szorítkozni most, Szocsi kapcsán is. Amikor megint borús nemzetközi helyzetben futották szemmel láthatóan boldogan és békésen az első Orosz Nagydíjat annak ellenére, hogy természetesen most is elhangzott előtte, hogy: „Talán nem kellene odamenni!”, ahogy az már oly sokszor elhangzott sportesemények kapcsán. Többek közt harminc évvel ezelőtt, a mi első versenyünk előtt is!

Én pedig egyszerűen nem értem, hogy annyi világos, pozitív példa ellenére még mindig vannak szűkagyú emberek, akik a sporttal akarnak keresztbe tenni a békés barátkozásnak. De ugyanakkor boldog is vagyok, mert eddig mindig a sport, (és vele a józan ész) győzött!

Ha úgy tetszik: Coubertin.