Bizony, réges-régen minden másképpen volt. Így kezdi felülmúlhatatlan "bibliáját" Roark Bradford amerikai humorista (Devecseri Gábor és Majoros István pompás fordításában), amelyben azt mondja el, hogyan tanítják a Szentírást a fekete prédikátorok a néger gyerekeknek. Kezdhettem volna persze én is ugyanígy, idézőjelek nélkül is, de akkor nem lett volna alkalmam elmondani mindenkinek, aki esetleg még soha nem hallott az Ádám apánk és gyermekeiről, hogy ha jót akar derülni, akkor sürgősen nézzen utána, persze csak valamelyik antikváriumban. Mert igaz, hogy Jean Effel se semmi, de Bradford az a csúcs.

És így folytatja: A Földön nem volt semmi, mert nem volt Föld. És sehol nem volt semmi, és mindennap vasárnap volt. Mert az Úr teljes gőzzel prédikált egész napon át és mindennap. Kivéve szombaton, és akkor mindenki elment a halsütéshez.

Innen már csak én folytatom, mert nem szándékozom visszamenni egészen a fent idézett időkig, bár őszintén szólva disznóság, hogy legalább a sült halig nem mentem el annak ellenére, hogy imádom például a sült keszeget.

Ez az egész múltidézés különben arról a remek kis filmről jutott eszembe, amelyet még az osztrák verseny délelőttjén mutatott be az osztrák televízió, és amely a Forma-1 ottani, mintegy félévszázados múltját idézte fel, korabeli, eredeti felvételek alapján. Köztük számtalan olyan részletet is, amelyet magam is, kortársaim is, akár a saját szemünkkel is láthattunk, ha az események idején éppen arra jártunk.

És szerencsénkre elég sokan jártunk.

Gondolom, a mai ifjakat már untatom (bár aki a múltját nem ismeri, az a jövőjét nem érdemli, és a jelenéről most nem is szólok), de amint egy kicsit korosabbak lesznek, majd ők is rájönnek, hogy az igazi világuk az volt, amikor  fiatalok voltak és még tevékenyen részt vettek a világ alakításában.

Vagy legalább is azt hitték.

(Nem állhatom meg, hogy ne írjam ide egyik saját keletű bölcseletemet erről a témáról, mely szerint: Az újságírás azért csodálatos hivatás, mert időnként azt az érzést adja és erősíti az embernek, hogy valaki. Pedig senki.) De lépjünk túl a buckán, mondaná egyik volt, kedves ismerősöm.

Tehát a legkevésbé sem szégyellem, hogy igenis megdobbant, sőt nagyot dobbant a szívem, amikor viszontláttam még élőben a szenzációs, vidám, elegáns Jochen Rindtet, Emmo Fittipaldit fiatalon és soványan, (nem mintha később nagyon elhízott volna), Marko doktort, a mai Red Bull eszét, mint fiatal jampit, Niki Laudát kezdő korában, amikor még átfújt rajta a szél. És könny szökött a szemembe látva a kicsattanó egészségnek örvendő, kicsit duci Ronnie Petersont.

Már nem ragozom sokáig, mert ez végül is a magánügyem. De azért remélem vagyunk még néhányan, akiknek ez fontos, kedves, örökké élő emlék. Mint az a derű, amely nálam időnként hangos röhögésbe csapott át, amikor a film csattanójaként (alighanem ennek részleteit már a magyar közvetítésben is láthatták) a Retro-Körverseny, vagy inkább csak kör résztvevői elhelyezkedtek a mai méreteikkel, (azaz cipőkanállal) az egykori versenyautóikban. Niki Lauda például abban a Ferrariban feszített (312 T2,1976), amelynek egyik példányában megégett, Gerhard Berger a Monzában győztes autóját terelte, túl egy síbaleseten, amelyben a könyöke sérült, de öröm volt látni mindenkit. Helmut Markót, akin majdnem szétrepedt a szűk, egykori fehér overall, és a kevésbé ismerteket, Opitzhausert (akivel Móczár Peti versenyzett együtt utolsó aktív éveiben), vagy Wurtz-ot, és másokat, lévén összesen, ha jól emlékszem kilenc Forma-1-es versenyzőjük a szomszédéknak.

És akkor az autókról még nem is beszéltem. Az első reklámot hordozó Lotusról, Rindt piros-arany-fehér Golden Leafjéről, és főleg arról a csodáról, ahogy ezek az öreg gépek mentek! Száguldottak, már amennyire egyáltalán meghajtották őket. Nem tudom mibe került, nyilván sokba, összehozni őket, mert általában magántulajdonban vannak, de megérte. Feledhetetlen, világra szóló reklám Ausztriának. Ám, hogy a humor se hiányozzon, Bergert idézem, aki a könyökét fájlalva ugye nem lehetett a Legendák Versenyén teljes értékű harcos, de fente a fogát a győzelemre, így vélekedett az esélyeiről:

„Nekem az egyik karom használhatatlan ugyan, de Niki Lauda és Helmut Marko, a két legnagyobb ellenfelem se áll sokkal jobban. Laudának csak egy füle van, Helmutnak meg egy szeme, így aztán egálban vagyunk…”

Nem is annyira fekete humor.

200 MILLIÓ EURÓ!

Pontos adat természetesen nincs, azaz, ha lenne se kötnék senkinek az orrára a pontos számokat. De megbízható becslések szerint ennyit költött a ma 70 éves Didi Mateschitz, az ismert „sárga lötty” (kiemelés tőlem), azaz a világ legsikeresebb energiaitalának gyártója a pálya és környéke újjávarázsolására, a Red Bull Ringre, azaz, az Osztrák Nagydíj feltámasztására. (Más kérdés, hogy ennél is többet költ 2003-óta évente /!/, a Forma-1 világbajnokságban szereplő csapatára.)

Ebben az esetben a környéket azt szó szerint kell érteni, Mateschitz ugyanis ötmillió eurót közvetlenül annak az 5000 családnak adott, amelyeket megkért, hogy a pénzből legyenek szívesek felújítani a házukat, különös tekintettel azok utcai frontjára. Hadd lássák a külföldi vendégek, hogy Stájerországba nem valamilyen szegényházba jöttek. Ahhoz pedig, hogy a kies, vidéki környezetben ne az autóikkal rontsák a levegőt és egymás idegeit, 1000 ingyen biciklit bocsátottak a vendégek szolgálatára.

Az egyébként nem túlzottan iparosodott Stájerország nem véletlenül tért vissza saját beruházásaival is, harmadszor is a Forma-1-hez, hanem azért, hogy új munkahelyeket teremtsen, és jelentős bevételekhez jusson általa. Most legalábbis úgy számoltak (a bécsi Közép-európai Intézetben), hogy 220 ezer néző esetén már jól járnak, minden befektetett eurójuk tizenháromszoros pénzt hoz, amely pénznek jelentős része Spielberg környékén marad, továbbá a pályához 400 új munkahely is kapcsolódik.

Nem véletlen tehát, hogy még a tehetősebb németek is irigykednek rájuk, és sóhajtoznak, hogy bár nekik lenne egy Mateschitz-ük, aki megsegítené például a hockenheimi pályát, amely szinte a csőd szélén áll.

BERNIE NYILVÁNOS DICSÉRETE

Sok mindent láttam már, de olyat, hogy Bernie Ecclestone nyilvánosan, sőt ország-világ szeme láttára valakit megdicsérjen, még soha! Illetve most, az osztrák verseny vége felé, amikor is digitálisan, (hogy „didikálist” ne mondjak), nagy piros betűkkel felírták a pálya szalagjának egyik éppen üres szakaszára, hogy: Bernie Ecclestone köszönetet mond Didi Mateschitznek a nagyszerű versenyért, vagy valami hasonlót. Elég gyorsan elkapták ugyan a feliratot, de amit láttunk, azt láttuk: Bernie öregszik. Már ki is mutatja az érzelmeit…

Az azonban nem véletlen, hogy tiszta szívéből örül az olyan embereknek, mint az osztrák milliárdos, aki a Forma-1-be önti a dollár/euró százmillióit. Mellesleg az egyetlen civil csapat tulajdonosa, amely lépést tud tartani a gyári hátterű nagycsapatokkal, amely együttesek évi, mintegy 400 millió dollárt költhetnek a versenyzésre.

Pontos összeget persze soha senkitől nem fogunk megtudni, csak azt tudjuk és látjuk, hogy az évi kevesebb mint 100 millióból gazdálkodó kicsik egyszerűen nincsenek versenyben a Mercedesszel, a Ferrarival, a McLarennel és a Red Bullal. Utóbbival kizárólag Mateschitznek köszönhetően. A jelen pillanatban ugyanis nagyjából itt húzható meg az a választóvonal, amelynek mentén a Forma-1-világbajnokság kettéosztódni készül, első-, és másodosztályra.

Annak ellenére, hogy amit leírtam, annak éppen az osztrák verseny eredménye látszik ellentmondani, a két Williams látványos sikerével, Bottas harmadik, és Massa negyedik helyével. Az ellentmondás azonban csak látszólagos. Azt mutatja, hogy a határ egyelőre még átléphető, akár a Williams által is, amennyiben az eredményét tartósítani is tudja, egy nagyobb halom pénzzel.

Az, hogy a Forma-1-be beszálljanak a nagy autógyártók, Ecclestone legfőbb törekvése volt évekkel ezelőtt, mert jól érezte, hogy a felmerülő óriási költségeket csak szakmai befektetőkkel lehet megetetni.  Ez a törekvése meg is valósult, annak ellenére, hogy néhányan a kiszemelt áldozatok közül időközben kihátráltak a buliból, vagy éppen bele sem vágtak. A Toyota, a Porsche, az Audi-Volkswagen és sokan mások ugye kívül vannak. Kifelé tart ráadásul a sokszoros világbajnok Renault is, amennyiben nem sikerül rövidesen erőt vennie magán, illetve az új motorján. Mert, ha nem, annak ellenére, hogy a Red Bull neki köszönheti minden eddigi sikerét, Mateschitz előbb-utóbb váltani fog, új motort szerez, mondjuk Volkswagenéktól.

MERT A GONDOK „SZÁMOSAK”

Mert az osztrák italmilliárdos jószívű adakozó, ami a szenvedélyét illeti, de nem bolond. Pontosabban amerikai abból a szempontból (amely szempontot egy magyar művésztől, filmrendezőtől hallottam egy interjúban), hogy csak egyetlen szabály van: Minden munkának, minden befektetésnek hasznot kell hoznia!

És addig, amíg a négyszeres világbajnok Vettelnek az autójából fél éve hiányzik negyven lóerő, amely húsz kilométer/óra sebességhiányt is jelent (ezt persze nem én számolgatom, hanem a csapat), addig nem lehet haszonról beszélni.

A többi meg, csak mese!

És bármily szomorú is, hogy amíg mi tátott szájjal bámultuk, (és bámulni fogjuk Silverstone-ban, meg utána is) a nagyszerű Cirkuszt, addig a háttérben, a versenyek közben, súlyos gondokról folynak kemény viták. Például még mindig arról is, hogy legyen-e jövőre költségvetési plafon (sapka), vagy sem. Segítene-e a sapka a kicsiken, vagy sem? Egyáltalán milyen esélyeik vannak a mai körülmények között?!

Szerintem semmi. De azért nézzük meg közelebbről.

Mindenki megkeresheti, és megtalálhatja ezeket az adatokat például a neten, de elhiheti nekem is,mert most néztem utána, hogy veleje is legyen annak, amiről beszélek. Például amikor a felső tízezerről van szó, akkor a 150 millióból költekező Red Bullról, a 240 milliós Ferrariról, a 220 milliót eltapsoló McLarenről, a 150 milliós Lotusról, és a 185 millió euróval gazdálkodó Mercedesről beszélünk. Feltéve, hogy valaki is beszopja mondjuk a Merci 185 millióját…

Tudni kell azonban, hogy a fent nevezettek szinte már nagyvállalatok, utcai sportautókat is gyártanak, persze nem ebből a pénzből, és nem ezekkel az emberekkel (Ferrari, Lotus, McLaren, Mercedes), viszont a Forma-1-es csapatuk is tekintélyes létszámú: 550, 900, 850, 500, 820, embert foglalkoztatnak, a fenti sorrendben.

A kicsik kissé vegyesebb képet mutatnak: a Saubernél nincs adat a pénzről, és 280 emberrel dolgozik. A Williams 90 millió, 470 ember, a Marussia 50 millió, a Caterham 70 millió, 240 ember,a Toro Rosso 105 millió, 257 ember, (de ez is Mateschitzé), a Force India 65 millió, 250 ember.

Nem kell különösebben bizonygatni, hogy a két „osztály” tagjai messze nincsenek egy súlycsoportban.

És a két osztály egyensúlyba hozása gyakorlatilag megoldhatatlan. Hiába tesznek a költségvetések fejére sapkát, attól a kicsiknek még nem lesz több pénzük, és amit a nagyoktól elvennének, azt biztosan nem adnák a kicsiknek, hanem a pénz csak elveszne, mert a nagyok kevesebbet fejlesztenének.

Miközben ezeket a sorokat írom, már napvilágra kerültek az FIA Világtanácsának a Forma-1 olcsóbbá tételéről hozott ajánlásai (akit érdekel, megtalálja a hivatalos oldalakon), olyasmik, mint az idény előtti tesztnapok korlátozása és Európában tartása, az autónként és évenként használható motorok számának 4-5–re redukálása, satöbbi. Nem részletezem, bár biztosan jelentenek valamit a költségek csökkentése terén, de az ilyen megoldásokra, mint amilyeneket az FIA most megint letett, nálunk a Technikumban (1951-55), Marcell tanár úr csak annyit mondott volna: „Édes Fiam, megint pofon ütötted a malacot!”

Talán nem is kell mondanom, hogy ez akkor sem számított dicséretnek.

MÉGIS VANNAK RÉGI VICCEK?

Sajnos, manapság, hogy évtizedek óta nincs már a Ludas Matyi, senki nem tudja, illetve nem emlékszik annak rendkívül mély értelmű mottójára: Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek vannak. Egy újszülöttnek minden vicc új.

Ennek az igazával én sem mernék viccelődni, annak ellenére, hogy szerintem, például a Forma-1-ben igenis, vannak nagyon régi viccek (ezt persze a mottó sem zárja ki), s ezek közé tartozik az állandó pénzhiány, a költségek állandó, és hihetetlen magasságokba való emelkedése, amely az utóbbi időben már magát Bernie Ecclestone-t is aggasztja, bár tenni ellene már semmit sem tud, mert azokat az eszközöket már régen kivették a kezéből (vagy eladta?), amelyekkel ezt megtehetné.

De vegyünk egy újszülöttet, a Sauber csapat vezetőjét, Monisha Kaltenbornt, aki csak nemrégen találta magát szemben ezzel az ősi problémával. Ő úgy látja, hogy az FIA vezetői csak meleg levegőt fújnak (mifelénk ezt alighanem úgy mondanák, hogy föltalálják a langyos vizet), de semmi érdemleges eredményre nem jutnak, legalábbis olyanra, amely valóban segítené a kisebb csapatokat.

„Néhány hónappal ezelőtt még azzal etettek bennünket – mondja Monisha -, hogy meghatározzák a költségvetések legmagasabb határát (ez lett volna a sapka),de közbejöttek más érdekek, és ma már szó sincs ilyesmiről.” Szó van ellenben arról, hogy jövőre a Safety Car fázis után állórajttal kell majd folytatódni a versenyeknek, és a többi, amit fentebb már említettem.

Mindez a költségcsökkentés érdekében. Világos.

De hallgassunk meg egy másik újszülöttet, a Mercedes csapat új, fiatal, energikus vezetőjét, Toto Wolfot, aki korrekt, egyenes ember, és nem sokat gatyázik. Hanem „pragmatikus”:

„A Forma-1 történetében mindig is úgy volt, hogy csapatok jöttek, majd gazdasági problémáik miatt elmentek. Minden rokonszenvem a privát (maszek) csapatoké, de nekem nem feladatom, hogy a nagyok és a kicsik közötti távolságot csökkentsem. Nem is lenne okos dolog tőlem, ha kiengedném a kezemből a meglévő versenyelőnyt. Sőt! Nekem az a feladatom, hogy a köztünk és a többiek között meglévő előnyünket tovább növeljem!”

Magyarán: hulljon a férgese!

Ha igen mélyen a lelkembe nézek, túlságosan sok kivetni valót nem találok az ilyen beszédben. Ez a való élet. Ez a kapitalizmus. Ez a világ alapképlete. Mármint: Az erősebb kutya b…ik! És valóban. Miért érdekelne engem, hogy ezekben a kiscsapatokban melyik milliárdos százmilliói vesznek el? Miért érdekeljen engem jobban a mexikói telefonkirály, mint a columbiai elnök, vagy az indiai milliomos elvesző pénze, mint mondjuk a Ferrari győzelme?!

A fenti okoskodás persze hamis. És attól még nem lesz helyes, hogy az emberek többsége, a világ így gondolkodik. A vadkapitalizmust is meg kellett fékezni törvényekkel, szabályokkal ahhoz, hogy a világ élhető legyen. És a Forma-1 is tönkremegy még a mi életünkben, ha az FIA nem találja meg, és hozza is meg azokat a szabályokat, törvényeket, amelyek betartása mellett ez a világbajnokság, nagyjából azonos esélyeket nyújtva az indulók számára, működni tud.

Mert Toto Wolfnak igaza van: az ő feladata az, amit világosan kifejtett. Még akkor is, ha számomra nem túl rokonszenves az ilyen kevély duma. Az a feladat, hogy az olyan csapatok, mint a Mercedesnél hosszabb ideje küzdő és küszködő Sauber (ne jöjjön most senki a csillagosok ötvenes évekbeli sikereivel!), és társai, akik magánemberek saját pénzéből szórakoztatnak bennünket, szintén eséllyel induljanak a világbajnokságon, az a feladat az FIA-é!

Az FIA kezében ugyanis nemcsak hatalom, hanem pénz is van arra, hogy a problémát megoldja. Csakhogy azt a pénzt valakiktől el kell vennie, és oda kell adnia azoknak, akik rászorulnak.

Na ez az, ami nem szokott sikerülni senkinek, soha. Enélkül pedig ez a világbajnokság jó esetben három, esetleg négy csapat háztömb körüli vetélkedője lesz, rossz esetben már csak egyé, amelyet a másik három-négy csak messziről követ, bottal ütögetve a nyomát…

MÓKA, JÁTÉK KACAGÁS!

Bőrnadrágban természetesen. Ennek a jellegzetesen stájer/és bajor viseletnek a rövid, félhosszú, azaz térd alá érő (Globe trotter?) változata ugyanis eddig soha nem látott csúcsokat ért el. Minden versenyző, beleértve Vettelt (a maga négy világbajnoki címével és a jelenlegi világra szóló bánatával is,) és a nézők tömegei hódoltak a szarvasbőr nadrágnak, a hely szellemének megfelelően.

Ezért azután, egyelőre, mint Spielbergben is meggyőződhettünk róla, sőt ott igazán, azok a sötét árnyak, amelyek a világbajnokság jövőjére vetülnek, s amelyeket fentebb vázoltam, még erősen a háttérben maradtak. A Forma-1, ahogy lennie kell, Móka, játék, kacagás!- volt, és ez így van, és így lenne jó mindig is. Mint a hamvaiból feltámadt Főnix, az egykori Österreichring a régi legjobb napjait idézte. A megrövidített és jelentősen átépített pálya tökéletesen megfelelt a jelenlegi autóknak, ez pedig nagyot emelt az egész verseny színvonalán is.

Hogy mit értek ez alatt? A jelenlegi autók teljesítménye két tételből adódik össze. A turbófeltöltős motorból kell kapniuk hatszáz lóerőt, (hogy ezt hogyan csinálják, azt most mellőzzük), az autó lendületéből, a fékezésekkor pedig vissza kell tudniuk kapni/nyerni 160-at.

A teljes, 760 lóerő tehát nem minden pillanatban áll a versenyző rendelkezésére, hanem csak akkor, ha mind a két termelő egység jól és maximális teljesítménnyel dolgozik.

Az én elgondolásom szerint, bizonyos lapos, sík pályákon, azt a bizonyos lendületből visszakapott 160 lóerőt nem mindig sikerül jól beosztani, illetve a megfelelő pályaszakaszokra tartalékolni, és akkor kapni a maximális teljesítményt, amikor arra a legnagyobb szükség van: kigyorsításoknál, előzéseknél.

A Red Bull Ring szerintem, a maga rövidségével és hegyeivel, de főleg völgyeivel, ebben nyújtott nagyszerű segítséget ezeknek a mai, modern kütyüknek. (Ahogy én ezekre a motorokra tekintek.) A lejtőkön a gyorsítás nagyon kevés energiát vont el, a rövid emelkedőkre viszont szinte lendületből fel lehetett futni, ezért a tartalék gyakorlatilag minden pillanatban rendelkezésre állt – tehát mentek, mint a meszes!

Gondolom vannak, illetve lesznek akik ezt mással magyarázzák, de akkor magyarázzák majd el azt is, hogy ugyan mitől lett olyan gyors, annyival rövidebb ez a verseny, mint a többi ?! Mivel a versenytáv ugyanaz.

Mert olyan gyorsan vége lett, hogy Szujó Zolinak és Wéber Gabinak, kedves, és jeles ifjú kollégáimnak még arra is tellett a műsoridejükből, hogy felhívjanak a verseny végén, és érdeklődjenek a véleményem iránt. Ami természetesen a lehető legjobb volt a verseny láttán. Ha jobban hallottuk volna egymást, talán hosszabban is beszélgettünk volna, de arra azért még így is kitértünk, ha már megkérdezték, hogy mi Knézy Jencivel, majd negyven évvel ezelőtt, bizony, még csővázas tribün szálkás fapadjain ültünk, magunk vezettük a körszámláló lapot, hogy tudjuk, hogyan is áll a verseny, és az egész csodaépület, ami ma van, egy nagy sörsátor volt.

Igaz viszont, hogy ingyen szolgálták föl a viszkit. (Smugglert, hogy pontos legyek. Mert a fontos dolgokra ugye emlékszik az ember.)

És talán még arra is kitértem, (feltéve, hogy hallani is lehetett), hogy a pálya tökéletesen idomul a mai autókhoz, ellentétben az úgynevezett Tilke-pályákkal, amelyeket a jeles mérnök (joggal), az akkori sokkal erősebb, és várhatóan tovább erősödő és gyorsuló versenyautókra gondolva tervezett.

Az idén bevezetett újítások azonban egyértelműen jelzik, hogy a Forma-1 éppen az ellenkező irányba fordult, és ma már az is világosan látszik, hogy hosszabb ideig ezt az irányt fogja tartani. Az idei versenyek közül a kezdeti szörnyűségek után már több is remekül sikerült, a legjobban talán éppen az osztrák futam, és ez azt jelenti, hogy nem lesz ok arra, hogy irányt váltsanak.

A korábban idézett mottóban az is benne van ugye, hogy egy újszülöttnek minden vicc új, és ez azt is jelenti, hogy minden generációnak AZ LESZ ÉS MARAD A FORMA-1, AMELYBE BELESZÜLETIK, amelyet megszeret. A mai sokmilliós nézőtábornak ezek a suttogó, kehes hibrid csodák jelentik most már a Forma-1-et, amelyekről még Wolf, a legsikeresebb példány haszonélvezője is azt mondja, hogy: „Még csak nagyon keveset tudunk, és szinte minden alkalommal sok újat tanulunk ezekről az új fejlesztésű szerkezetekről. De haladunk.” És „a nép”, majd kivárja.

Mi, idősebbek meg csak beszélünk, mesélünk, mondjuk a magunkét.

Még az is lehet, hogy nem csak süket fülekre találunk.

(A képek 1978-ban Zeltwegben készültek. Erdősi József felvételei.)