Hurrá!

Győzött az igazság: Jean Todt és az FIA megnyerte a jövőért folytatott motor-csatát! Az idény második versenyén az új motoroknak, új autóknak több, mint a fele célba ért Sepangban, esős edzés és különlegesen forró (37 Celsius) versenyben. Az eső és a meleg volt az, amitől a meglehetősen nyögvenyelős ausztrál verseny után még sokan féltek: de lám, az új motorok kibírták ezt is, lábon van tehát az új, a megújult, a jövő Forma-1-e!

Eddig a győzelmi jelentésem.

A saját véleményem pedig azzal kezdődik, hogy bár az új autók csatát nyertek, de elveszítették, (vagy majd elveszítik) az eddigi közönségük jó tíz, esetleg húsz százalékát. Hogy miért? Csak magamból tudok kiindulni, és miután 1974 óta nézem, sőt látom is a Forma-1 világbajnokságot (nem mellesleg dolgozom vele), meglehetősen szavahihető tanúnak vélem magamat. Például:

Felfokozott izgalommal, ahogy azt kell, vártam a rajtot. Néztem amint a piros lámpák sorra kigyulladnak, majd egyszerre elalszanak, Rajt!, és az egész szervezetem már indul is, ám a pályán egy ideig, egy észrevehetően hosszú ideig nem történik semmi, majd végre megmozdul a Moloch, az egész tömeg egyszerre, és a Forma-1-hez képest éti csiga lassúsággal gyorsulni kezd, de csak annyira, hogy az első kanyarba, ahová már száguldani szoktak az autók, még mindenki kényelmesen belefér, és csak a második, harmadik, sőt negyedik kanyarban érnek el valamiféle versenysebességet, és ez a sebesség a Forma-1-nek, szerintem, siralmas…

TÍZ PERC AZ NAGY IDŐ, ELEMÉR!

Utána természetesen megnéztem, az idei verseny több, mint tíz perccel tovább tartott, mint a tavalyi. Ami önmagában talán nem is lenne annyira rossz, (de igen!), ha együtt járna azzal, hogy ezek az új csodaautók legalább ott és akkor gyorsak lennének, ahol és amikor szükség van a sebességükre, vagy a gyorsításukra. Ez azonban messze nincs így, ahhoz, hogy spóroljanak, gyakorlatilag állandóan játszaniuk kell, (pumpálgatniuk) a gázpedállal, hogy a visszatermelt energiából jusson is, maradjon is, amikorra kell.

Kimi Raikkönen, aki nyilvánvaló céllal ment vissza a Ferrarihoz, úgy gondolta, hogy: „Sok kerék-kerék elleni párbaj, nagy viadalok lesznek!” és most úgy látja, hogy ebből sokáig nem lesz semmi, mert az autók között alig van különbség, igazi támadásra elég erő pedig végképp nincs. Én ebből a szempontból néztem végig a minősítő edzés listáját, és azt találtam, hogy volt két autó (Vettel és Hamilton) két percen belül, három (Rosberg, Alonso, Ricciardo) éppen két perc valamennyivel, a nyolcadik helyezettől a tizenkilencedik helyezettig az összes többi pedig kettő és három perc között, azaz egy percen belül!

Ez a zsúfoltság még jó is lehetne, megfelelő erő mellett.

A verseny azonban más képet mutatott. Azt mutatta, hogy azok kivételével, akik valamilyen módon kiestek, vagy ütköztek, büntetést kaptak stb. (Ricciardo, Kimi, Magnussen, Vergne például), a mezőny első fele maradt úgy, ahogy elindult, azzal az egyetlen különbséggel, hogy Rosberg elébe került Vettelnek. „Mert neki egy fokozattal több volt a sebességváltójában!” – mondta a verseny után Vettel nem minden él nélkül.

Paddy Lowe viszont, aki Ross Brawn-t váltotta a Mercedes csapat élén, joggal jelentette ki a kettős győzelem nyomán, hogy: „Ma ismét történelmet írtunk!”

Ami igaz is.

Onnan nézve még a megoldás is egyszerű: ki kell rúgni a korábbi főnököt, a többi már megy magától.

ÉTI CSIGA MARATON

Sok mindent láttam már életemben, és tudom azt is, hogy ha egyszer „odafönt” valakik eldöntöttek valamit, akkor az úgy is lesz! Soha nem fogom elfelejteni például a rali világbajnokság boldog éveit, amelyekben nekem is részem volt. Például úgy, hogy Torinóban járván be kellett ugranom az Abarth-hoz, hogy elhozzak onnan egy, pontosabban két vezérműtengelyt Földes Józsi versenyző barátom Fiatjába. Ez abban az időben volt, amikor a verhetetlen Stratos volt a rali világ ura, és mindenki megesküdött volna arra, (én is), hogy a következő világbajnokságot is ez a csodamasina nyeri.

És akkor ott álltam az Abarth műhelyében, ahol három Mirafiori kaszni állt az emelőkön, (az olajválság miatt ezeket a régebbi gépeket vette elő a Fiat), és az akkori vezető, Giorgio Pianta, (ma is élő nagy öreg), nagy lendülettel mesélni kezdte, hogy ezek lesznek majd a világbajnokság, és a Szafari rali gépei, és ezek közül valamelyik lesz majd a világbajnok. Most jött haza Kenyából, ahol kipróbálták az új autóikat, és minden rendben lesz.

Persze nem hittem neki, kötöttem az ebet a karóhoz, hogy a Stratos így, meg úgy, ő meg csak mosolygott és mondott egy igen nagy igazságot: „Figyelj ide! És jegyezd meg, hogy mindig az az autó lesz a világbajnok, amelyet egy gyár komolyan akar, és támogat!”

Aztán a Mirafiori (Röhrl-lel és társaival a volánnál) sürgősen nyert is három világbajnokságot.

Abban tehát biztos vagyok, hogy esszük - nem esszük, mostantól azt a világbajnokságot nézzük majd, amit most tettek elénk, de abban is, hogy attól még meglehet a véleményünk róla.

Nekem például a legszebb Eurosportos éveimet juttatja eszembe, amely magyar adásának egyik "Alapító Atyja" vagyok, bármily hihetetlen is ma már (Palik, Héder, Vitár, Gundel-Takács, Dávid a "nagy ötös"), amikor, mivel kevesen voltunk, olykor napi tizenkét-tizennégy órákat közvetítettem, persze autóversenyt. De mindent. Például valamilyen  pályaversenyt két Alfa Romeóval, két Fiattal és három Forddal, öt kilométeres pályán, az autók már nem is  látták egymást, csak mentek, mentek, mentek, unalomig, én meg azt vettem észre, hogy az állam koppan az asztalon, mert elaludtam közvetítés közben.

Ugyanezt éreztem most is, Sepangot látva. Mint egy csigamaraton. Mennek, mennek, mennek, versenynek semmi nyoma, csak mennek, sétálnak… Mint ahogy a csigát először evőknek tanácsolják: „Vedd ki a csigát a tányér szélére, és várd meg, amíg körbeér. Akkor a legfinomabb!”

BAUMGARTNER A HELYSZÍNRŐL

Persze abban, hogy ezek az új motoros autók ennyire lassúnak látszanak, ezek a modern pályák is ludasak. Ezeken a Tilke-legelőkön (saját szóleleményem) ugyanis annyi hely van az autók számára mindenütt, egyenesekben, kanyarokban, hogy ezeken még a tavalyi autók is elvesztek, nemhogy az ideiek. És Bahreinben, a sivatagban, meg utána Kínában még nyomasztóbb lehet a helyzet. Az elmúlt évtizedekben a szerencsétlen pályákat hihetetlen fejlesztésekbe kényszerítették a nagyobb biztonság érdekében (nagyon helyesen), de akkor arról nem volt szó, hogy az autókat meg majd lelassítják. A mostani autók például nagyon jól megfelelnének szerintem a régebbi pályákon, Zandvoortban, Imolában, meg ilyen helyeken.

De hagyjuk is ezt!

Nagy szerencsém volt a múlt héten, (még Sepang előtt), mert egykori iskolámból, (Csepelen a Kossuth Lajos technikum, ma két tannyelvű iskola, repülőgép-szerelőket is képezve), az egyik diák, Prügl Márton, úgy találta, hogy az aktuális Kossuth-napra jó lenne, ha engem hívna meg Forma-1 ügyben, s mellettem még Baumgartner Zsoltot, az egyetlen magyar Forma-1-es versenyzőt. Akinek a nevéhez direkt nem tettem oda, hogy volt, mert véleményem szerint ez olyan cím, mint mondjuk a miniszterelnöké, vagy az űrhajósoké, egész életében kijár neki, a teljesítménye alapján!

Arról nem is szólva, hogy bár Zsolt éppen tíz évvel ezelőtt versenyzett, mégpedig sikerrel a Forma-1-ben, a Forma-1-világa messze nem felejtette el (mint mi idehaza !), mert ez is olyan valami, hogy csak bekerülni nagyon nehéz ebbe a világba, bennmaradni természetes. Zsoltot például annyira megszerette a volt csapatvezetője, Paul Stoddart, hogy a mai napig igényt tart a szolgálataira, például az Ausztrál Nagydíj során.

„Vannak azok a kétüléses, még tízhengeres nagy motorral épített Forma-1-es autók – mondja Zsolt, - amelyekkel mi, ketten-hárman, furikáztatjuk az előkelőségeket, világhírességeket a városban és a pályán, a szünetekben.”

„Nem lehet valami könnyű szakma.”

„Észnél kell lenni, az biztos, hiszen nem lenne okos dolog mondjuk a falnak vinni Melbourne polgármesterét, vagy valamelyik filmcsillagot. Én persze Del Pierora vigyáztam a legjobban… De természetesen igyekszünk úgy bemutatni a nagy sebességeket, hogy biztonságos korlátok között maradjunk.”

„Szabad időtökben?”

„Szabad időnkben nyaraltunk, azaz én nyaraltam, a tengerparton. Amikor pedig már az edzések kezdődtek, ott voltam természetesen a pályán.”

„Mit tapasztaltál?”

„Nagy idegességet. Hiszen senki sem tudott semmit, minden új volt, mindenkinek ott és akkor kellett megtanulnia mindent. De végül is ahhoz a káoszhoz képest, ami az indulásnál volt, minden sikeresen lement.”

„A hangok?”

„A tévében gondolom nem volt annyira feltűnő, de a helyszínen valóban katasztrofális volt, ezzel biztosan kell majd valamit csinálni. Meg a sebességgel is. Éppen nézegettem az edzésen az időket: most a mezőny eleje ment ahhoz közeli időket, mint amennyit én mentem ott annak idején, és ne feledjük, én messze nem a legjobb autóban ültem.”

De benne ült!

És ha jól meggondolom, most öreg fejjel, hogy miközben a szakma tíz év múltán is számon tartja, magáénak érzi Zsoltot, mi itthon, tíz év alatt egyszer sem próbáltuk meg kihasználni a tudását, tapasztalatát a televíziós közvetítésekben! De nem csak ímmel-ámmal, hanem ahogy mások teszik! Christian Danner, John Watson, Martin Brundle, James Hunt (míg élt), Niki Lauda, David Coulthard mind ott vannak a televíziójukhoz közel: vagy a riporter mellett, vagy a szakértői székben.

Nem vagyok biztos abban, hogy vállalná. Sőt!

De egyszer talán meg lehetett volna kérdezni….

képek:

http://www.autobild.de/klassik/bilder/legendaere-rennwagen-4314978.html#bild5

http://www.nemzetisport.hu/f1/20060915/baumgartner_szofiaban_is_vezeti_a_minardit

http://www.setanta.com/ie/malaysian-gp-race-live/