A világsajtó, ahogy látom, egyhangúan a Csillagok Háborújáról szónokol a monacói verseny kapcsán, de megmondom őszintén, hogy én nem vagyok hajlandó azonnal „Csillag”-nak nevezni sem Lewis Hamiltont, sem Nico Rosberget, hogy azonnal világos legyen a világsikerű filmre való utalás. Arról nem is beszélve, hogy az említett filmben valamivel nagyobb léptékű háborúról van szó, mint eme két imposztor egyetlen pohár vízben való háborúskodásáról, amelyet ráadásul nem is ők vezetnek egymás ellen, hanem csak velük játsszák. A legjobb esetben is csak „Csillagosok” ők, (és itt megint csak nem a Jancsó-filmre utalok), annyiban, hogy minden ruhájukon és az autóikon is a háromágú Mercedes-csillagot viselik, amely csillagnak végre, 59 év (javarészt önként vállalt szünet után), a jelek szerint az idén ismét magasba ível az útja. A saját nevén (Mercedes), ugyanis utoljára Juan Manuel Fangio vitte diadalra 1955-ben a csillagos csapatot, most pedig jobbára csak az a nagy kérdés, hogy a német (finn apától, de német anyától származó, Monacóban felnőtt) Rosberg, vagy a brit Hamilton lesz-e az argentin (valóban) Csillag utódja.
Merthogy Fangio valóban csillag volt.
Érdekes viszont, hogy amikor hetekkel, sőt hónapokkal ezelőtt, ezeken a hasábokon hosszasan elidőztem annál a témánál, hogy alig várom már, hogy kitörjön a balhé a Mercedes csapatban a két kakas között, akik nem létezik, hogy simán meg tudnának lenni egymás mellett egyetlen szemétdombon (már elnézést a kissé durva hasonlatért), akkor nem arattam valami nagy, visszhangos sikert a téma elővezetésével. Ehhez képest most, hogy megtörtént végre az első kis koccanás a csillagocskák között, máris az egész világ háborúról, pláne a csillagok háborújáról értekezik.
Engem persze ez nem zavar, sőt mély elégtétellel tölt el, hiszen a zsenik mindig megelőzik a korukat. Azzal együtt, hogy nem kellett különösebben nagy ész annak a felismeréséhez, hogy esetünkben ugyanaz ismétlődik majd, ami az elmúlt években a másik (akkor) sztárcsapat Red Bull berkeiben megesett, hogy farizeus duma ide, farizeus (a sportszerűség istenítése mindenek felett) duma oda, de vissza kellett fogni egyik versenyzőt a másik kárára, ahogy ezt a természet törvénye követeli amióta világ a világ az autósportban!
Akkor az ausztrál Webber volt a nagy vesztes, mint meg is írtam, mert a csapat osztrák milliomos tulajdonosa német világbajnokot akart, és nem ausztrált. Meg is kapta. Négyszer.
Most vajon mi lesz?! „Mit kíván a (német) nemzet?” – kérdezhetném Petőfivel, ha hajlandó lennék ilyen butaságot kérdezni. Mert a „német nemzet”, amelyet az autó szülője, bölcsője, a leghíresebb német autógyár képvisel, természetesen most is német világbajnokot kíván, ha az félig finn is. És ebben semmi kivetni való nincs is.
Erről természetesen megoszlanak a vélemények. A Mercedes csapat jelenlegi felső vezetése, a nagy triumvirátus erről a témáról már többször is, és nagyon komolyan tanácskozott, legutóbb például a Monte Carlo-i verseny előtt.
DE KI NYER MAJD?...
Ebben az évben ugyanis, miután a csapat tarol, és legfőbb esélyessé lépett elő, már nem babra megy a játék. A kudarcot, miután az autók nyilvánvalóan nem voltak alkalmasak a világbajnokság megnyerésére, ha nehezen is, de el lehetett viselni. Most viszont, hogy a technika rendelkezésre áll, (sőt Hamilton szerint túlzottan is jó), már csak az emberi butaság ronthatja el a nehezen elérhető végső sikert.
Hamilton véleménye egészen sajátságos. Ő úgy véli, hogy azzal, hogy a többiekéhez mérten túlságosan is jó autója van, ez rosszabb, mintha csak egyformán jó autóik lennének, és valóban a versenyzői tudás, virtus és más emberi tulajdonságok döntenék el a versenyek, és a címek sorsát. Így ugyanis, mondja, csupán egyetlen ellenfele van, és Rosbergnek is ugyanígy, a többiek akár otthon is maradhatnának, fölöslegesen körözgetnek, saját hibájukon kívül és főleg: attól függetlenül, hogy milyen tehetségesek és felkészültek! Szerinte sokkal jobb lenne mindenkinek, ha mindenki, vagy legalább is a többség valós, egyenlő esélyekkel küzdhetne, neki például csak olyan jó autója lenne, mint a Red Bullok, de arra a szintre fölemelkednének mögülük a többiek is…
Hangsúlyozom, ezt nem én mondom, hanem Hamilton fejtette ki egy interjúban, és én csak messzemenően helyeselni tudom a véleményét. Sőt, azt gondolom, hogy mi, a versenyek nézői, a világ minden táján ugyanezt szeretnénk látni, élvezni. Mindenesetre ez igen becsülni való gondolkodás egy a világbajnoki címre törő versenyző részéről, és nagyon érdekelne, vajon rajta kívül van-e még egyáltalán valaki ebben a mezőnyben, aki hasonlóan gondolkodik? A csapatvezetők biztosan nem. Sőt, az egész világ ma már arra van beállítva, azt látja mindenütt, hogy csak az eredmény a fontos, a hozzá vezető út senkit nem érdekel.
Abban, hogy a világbajnokság kezdeteinek legnagyobb csillaga (csak, hogy a csillagoknál maradjak), a Mercedes több évtizedes teljes kihagyás, az 1955-ös Le Mans-i tragédia utáni visszavonulás után egyáltalán visszatért a Forma-1-be, először csak a motorjával, az utóbbi években pedig már nyílt sisakkal, saját csapattal, abban oroszlánrésze van a cég jelenlegi legfőbb vezetőjének, Zetsche úrnak, annak a jellegzetes, hosszú ősz bajszú mosolygós öregúrnak, akit ott láthattunk már az idén is Barcelonában, és legutóbb Monte Carlóban is.
Miután elsősorban ő felel a döntésekért, a fantasztikusan nagy költségekért, amelybe a „versenyzők játékszerei” (Wolf után szabadon), és ez az egész cirkusz kerülnek, világos, hogy ő a sikerek láttán a legboldogabb is! Hiszen ez az év, ebben a világra szóló játékban végre a Mercedes fénykorát, legszebb sikereit idézi!
A Mercedes utoljára 1954-ben, a visszavonulása előtt aratott kettős győzelmet Forma-1-es futamon – az idén pedig „ontja” a dupla győzelmeket, jelezvén, hogy ebben az új érában, az új motorjával jelentősen a nagy riválisai fölé nőtt.
Ezt a ragyogóan indult idényt azonban még el lehet rontani.
Még pedig éppen az olyan kettős győzelmekkel, amelyeken a csapat két versenyzője osztozik, ahelyett, hogy az egyiket kiugratva és támogatva (mint a „klasszikusok”), a biztos győzelemhez segítenék.
Persze, a sportszerűség azt követeli, hogy győzzön a jobbik.
De melyik is a jobbik? (Gondoljunk csak Hamiltonra), hát az, amelyiknek jobb autót adnak!
Ezt pedig mindig a csapat vezetője dönti el.
Pillanatnyilag a Mercedes triumvirátusa ott tart, hogy a legvégsőkig engedi kibontakozni a két versenyzője közötti párharcot, és majd csak akkor szól bele hatalmi szóval annak alakulásába, ha az események azt kikövetelik.
Ez tisztességes álláspont, és jelenleg még semmi veszélyt nem rejt magában, mert az ellenfelek annyira a bányász béka feneke alatt vannak, hogy egyiküknek sincs reális esélye a világbajnokság megnyerésére. Baj majd akkor lesz (lenne), ha mondjuk a Ferrari, (konkrétan Montezemolo) végre már nem csak bosszankodna, nem csak dumálna, hanem valóban elő is állna valami olyan újítással, amellyel Alonso és esetleg Raikkönen is eséllyel eredhetne a Mercedesek után. Végül is két világbajnokról van szó, akikből ki lehetne nézni néhány futamgyőzelmet egy jó vörös autóban…(A többiekről most nem is szólva, lévén Vettel az idén „klinikai eset”, ami az autóját illeti.)
De visszatérek azért az elejére. Nevezetesen oda, hogy majd, mint az elmúlt években a Red Bullnál, nem felel meg Hamilton világbajnoknak, hanem inkább a kis Rosberg szekerét tolná a „közvélemény”?...
DICSŐSÉG KONTRA DÜH
Gerhardt Berger Monte Carlóban mondta: „Teljesen világos, hogy jelenleg Lewis Hamilton a mezőny leggyorsabb versenyzője. De még nincs egészen készen, még mindig hajlamos hibázni.” A valóságban pedig ez azt jelenti, amit az eredmények is mutatnak: Hamilton 4 futamgyőzelem, Rosberg 2 futamgyőzelem. De ebből a második már legjobb esetben sem egészen „tiszta”.
Mert Nico Rosberg Monte Carlóban húzott egy cinkelt lapot.
A minősítő edzés utolsó körében elfékezte magát a Ste. Devote kanyar előtt, és ezért nem fordult be jobbra a Kaszinó felé, az emelkedőre, hanem lassan kicsoszogott a menekülő útra. Az egy cseppet sem zavarta, hogy mögötte voltak még vagy hárman, a legutolsó helyen, mint szokott, Hamilton, hogy megfussák a leggyorsabb körüket. Miután Rosberg kiállt, a versenybíró sárga jelzést adott a még hátra lévő néhány másodpercre, a még kint lévők számára. És ami ezzel gyakorlatilag együtt járt: elvette Hamiltontól a lehetőséget az első rajthelyre.
Úgy is mondhatnám: ezzel a momentummal eldőlt a verseny sorsa is. Aki Monacóban az élről indul, az gyakorlatilag a verseny győztesének tekinthető.
Miközben legalább a fél világ úgy látta és véli, hogy Rosberg igenis elvette Hamilton lehetőségét, Niki Lauda (mint a Mercedes csapatot vezető triumvirátus egyik tagja) nem látott az esetben semmi kivetni valót, Rosberg jobb első kereke megcsúszott, kiállt, és kész, maga Nico: „Későn fékeztem, és éreztem, hogy bekapott az első kerekem, ki kellett állnom…”
Illetve még annyi, hogy az ezt követő megbeszélés után Hamilton, újságírói kérdésre elmagyarázta kettőjük viszonyát: „ …Félreértik az egészet. Mi nem barátok vagyunk, hanem kollégák. Csapattársak.” Ami meglehetősen kijózanító magyarázat annak a bizonygatása után, hogy igenis: barátok! Amint azt azóta jelentős médiumok írják, mondják, mutatják, hogy Lewis és Niki, lám együtt látogattak el egy ifjúsági parkba, lám… Beindult a sajtógépezet, a jelek szerint túl korai volt még, „elhamarkodott” Monacóban „háborúról” beszélni.
Egyébként szerintem is.
Ha ez a két gyerek a végén tényleg összeveszik, az egészen biztosan a „felnőttek” bűne lesz. Pedig most sem történik más, mint történt Prost és Senna között, amikor is szintén két dudás játszott egy csárdában, és ez időnként némi összezördüléshez vezetett kettőjük között. Az viszont, hogy ők ketten haragban lettek volna, egyszerűen nem igaz. Amikor bajban voltak, csak egymáshoz fordulhattak, és fordultak is segítségért. Senna még a halála előtti éjjel is Prosttal beszélte meg telefonon kétségeit a másnapról…
De mondok mást. Magam is ott ültem Estorilban egy sajtótájékoztatón, ahová Sennát, és Mansellt vártuk, akik az akkor keringő hírek szerint már ölték egymást, és attól kellett tartani, mondták sokan, hogy a nyílt színen egymás torkának esnek majd, valamilyen (becs szóra már nem emlékszem) versenybeli ütközés, vagy előzés nyomán.
A főasztalon is úgy hagytak számukra két helyet szabadon, hogy jó távol kerüljenek egymástól. Aztán megérkezett Nigel, leült. Kicsit később, ahogy illik, megjött Senna is. És egyenesen odament Mansellhez, köszönt neki és leült mellé, majd elkezdtek beszélgetni.
Amikor az újságírók kezdték pedzegetni az esetet, amiért tulajdonképpen odamentünk, Senna felállt és azt mondta: „Nem lehet tagadni, hogy volt közöttünk némi félreértés, de ezt már meg is beszéltük. Kérem, ne igyekezzenek Önök bennünket azonnal összeugrasztani.”
Azzal vége is volt.
Rosberg Monte Carlóban nevelkedett, ott járt iskolába, ez az otthona. Hamilton, amikor éppen itt vannak, a mellette lévő lakásban lakik, gyerekkorukban sokat versenyeztek együtt, egymás ellen, és valóban jó haverok. De amikor most Nico lefékezett, az emberekben azonnal Schumacher emlékezetes keresztbe állása ötlött fel, amikor, ha jól emlékszem, éppen Alonsónak „tett keresztbe”.
Az ember már csak ilyen. Hiába mondta III.Edward, hogy: ”Azé a szégyen, aki rosszra gondol!” – nem igen szoktunk szégyenkezni. Igaz viszont, hogy viszonylag csak kevesen vagyunk a Térdszalag rend lovagjai, lehet, hogy éppen emiatt.
Viszont nem tagadható, hogy a fent említett esemény a két barát közül az egyik számára DICSŐSÉGET hozott, a másikban viszont DÜHÖT keltett, és csak a jövő a megmondhatója, hogy mi lesz még ebből…
ARANYCIPŐ
Annyi viszont máris tény, hogy Nico Rosberg kedvese, mára talán már felesége, Vivian Sibold, (mert ha jól hallottam több évi együttélés után éppen Monacó napjaiban tartották meg végre az esküvőjüket), a verseny délutánjára, mint a végén büszkén mutatta is, aranyszínű cipőt vett fel, egyrészt, hogy ezzel is szurkoljon Nico-nak, másrészt, mert annyira biztos volt a győzelmében!
Magamról tudom, hogy az embernek időnként vannak megérzései. Előre képes megérezni bekövetkező eseményeket – persze az is lehet, hogy csak utólag érzi úgy, hogy már előre tudta ezt, vagy azt…
Ezekből a megérzésekből szinte már „tudomány” is született, a konteo, mint sokan tudják, az „összeesküvés elméletek” gyártása. Kellemes és szellemes szórakozás, játék, ha úgy veszem. És úgy vélem nem vagyok egyedül, aki időnként magam is el-eljátszogatok egy-egy vadabb gondolattal. Egyszer például, éppen Hamilton első Forma-1-es évében még le is írtam, méghozzá már áprilisban a gondolkodásom végeredményét, nevezetesen, hogy: „Nem létezik, hogy megengedjék, hogy ez az első éves gyerek legyen a világbajnok!”
És nem is lett!
Ami azt illeti, most is nagy kedvem lenne valami hasonlót játszani ezzel a csillagos dologgal, de egyelőre visszafogom magam. És rábízom az ügyet az életre. Mert annál nagyobb tréfamester úgysincs errefelé.
SIR JACK BRABHAM HALÁLÁRA
Tudom, kicsit megkésve írom ezeket a sorokat, de úgy gondolom, nem mehetek el a háromszoros világbajnok, a Forma-1 egyik legnagyobb csillagának a halálhíre mellett szótlanul.
Az alkalmat pedig az adja számomra, hogy Monte Carlóban, a rajt előtt, egy széles gyászszalagot feszítettek ki keresztben a mezőny előtt, Brabham halálhírét tudatva a világgal. Méltó tiszteletadás volt a bajnok emléke előtt.
Némi tépelődés után én pedig úgy gondolom, a legjobb, ha egy régebbi, még fiatal fejjel írt néhány soromat idézem Sir Jack emlékére.
„Sir JACK BRABHAM - SALLANG NÉLKÜL
(Ausztrál, (1926-) 126 Nagydíj, 13 edzéselsőség, három világbajnoki cím: 1959,1960, 1966,)
Amikor 1955-ben Európába, pontosabban Angliába érkezett ez a derék ausztrál fiatalember, akkor már meglehetősen sok tapasztalat birtokában leledzett, már ami a technikát illeti. Tehetsége ugyanis eleve kétirányú volt: egyrészt már 6 éves kora óta szenvedélyesen javított mindennemű járműveket, másrészt ha tehette, versenyzett is velük. Mint versenyző leginkább a salakmotoron jeleskedett, szerelőként viszont az Ausztrál Légierőt erősítette.
Angliába érkezvén azonnal bekapcsolódott az autóversenyzésbe, természetesen az együléses versenyautók érdekelték, másfelől viszont szinte azonnal összeszűrte a levet Charles Cooperrel, a kiváló tervezővel, és elkezdtek közösen versenyautókat építeni. Együttműködésüknek meg is lett az eredménye, 1959-ben és 1960-ban megnyerték a tervezők világbajnokságát – is.
Mivel Brabham vezette az autókat, a vezetők világbajnokságát meg ő nyerte.
Brabham ekkor elérkezettnek látta az időt arra, hogy saját istállót alapítson, illetve saját maga tervezzen versenyautót. Maga mellé vette asszisztensnek Ron Tauranac-ot és munkához láttak. Viszonylag könnyű dolguk volt, mert Brabham eközben maga volt nem csak a tervező, hanem a tesztpilóta is, és a kétszeres világbajnok tesztmenő igencsak sokat tudott segíteni a tervező Brabhamnak.
Így történhetett meg, hogy 1966-ban, elsőként a világtörténelemben, Jack Brabham megnyerte a harmadik világbajnoki címét – de a saját maga tervezte és építette Forma-1-es versenyautóban!
Black Jack tehát, a kettős tehetség tökélyre jutott.
A következő években már inkább másokat segített, például honfitársát, Denis Hulme-ot, meg Gurney-t, Rindt-et, Courage-t.
Negyvenéves kora után már csak a csapatot vezette, majd azt is eladta az első komoly jelentkezőnek, aki nem volt más, mint Bernie Ecclestone maga. Ezzel kezdődött meg a Brabham csapat második élete. (Amelyben Niki Lauda és Nelson Piquet játszott később nagy szerepet.)”
Emlékét megőrizzük!
