Az a helyzet, hogy minél tovább nézem a foci világbajnokságot, annál inkább munkál bennem az indulat, hogy hozzá is szóljak a látottakhoz. Nem tudom, ki hogy van vele, de én, talán a szakmámnál, esetleg a természetemnél fogva, amikor már annyira tele vagyok valamilyen mondanivalóval, hogy se nyelni, se köpni nem tudok tőle, akkor, mielőtt megfulladnék, biztosan kiköpöm…

Mint most is.

Meg kell jegyeznem, (mielőtt ettől is megfulladnék), hogy a „köpés” nem is annyira illetlen, pláne undorító, amint azt napjainkban és hazánkban sokan, főleg a vájt fülű széplelkek gondolják. Hanem nagyon is szükséges és egészséges.

Kínában például szerintem ma is rendszeresen köpködnek az emberek (tíz évvel ezelőtt még biztosan így volt, magam is láttam), és a köpőcsészék diszkréten ott vannak a kevéssé feltűnő sarkokban mindenütt.

De tovább megyek. Apám, fiatal korában (mondjuk harmincöt lehetett, amikor én tíz éves voltam), például diszkréten szintén köpködött, persze félrefordulva a zsebkendőjébe, ahogy úriemberhez illett, s ahogy az etikett megkívánta. Mert mondanom sem kell, hogy apám akkor még úriember volt, (elegáns öltöny, nyakkendő, Eden kalap, kesztyű, aktatáska), ahogy egy bankfiúhoz illett, és csak később lett, a B-listázást követően, (előtte öt és fél évi frontszolgálat, mivel éppen jókor született, hogy időben elindulhasson a Don-kanyarba), előbb széntróger, majd vízóra leolvasó. Igaz, igen jeles „pályatársak” között, mint doktor DellaDonna Mihály, doktor Orbán István és társaik, akik aztán, később nekem is atyai barátaim lettek.

Én addigra már a tatai edzőtáborban folytattam tanulmányaimat az úri viselkedést illetően (fiatal kardvívó lévén), olyan tanárok körében, mint doktor Bay Béla, dr. Rerrich Béla, dr.Berzsenyi Barnabás, (valódi nevek!), Hatz József, Szűts János, Dr. Duronelly Róbert, és sokan mások.

Ami konkrétan a köpést illeti, az erre vonatkozó tanítást éppen egy feddhetetlen úriembertől kaptam (kaptuk!), Jekkelfalusi-Piller György nyugalmazott testőr alezredes, kardvívó olimpiai bajnok, szeretve tisztelt vívómesteremtől, aki minden kétséget kizáróan nem csak elméletben, hanem gyakorlatban is a téma abszolút szakértője volt. A szokásos reggeli ébresztő körútja során ugyanis, (amelyet úriemberhez méltóan hálóingben ejtett meg) egyik alkalommal némi nézeteltérése támadt az akkoriban méltatlanul agyonszekírozott Horváth Zolival, az ébresztés hangnemét illetően. (Hogy a hang honnan jött, azt az Olvasó képzeletére bízom, és különben is, kikövetkeztethető a folytatásból. Amely néhány sort a kényes (finnyás) ízlésű egyedek jobb, ha átugorják.) Ennek a vitának a lezárásaként hangzott el a következő, életre szóló tanítás:

 „Édös Fiaim! Jegyezzétök mög, hogy úriember csak a kuplerájban nem fingik, és mindig a szőnyeg alá köp!”

Azóta is ehhez tartom magam.  

De miért éppen a futball?!

Azt éppen nem mondhatnám, hogy a foci a szívem csücske           , de azt igen, hogy aki nem szereti, vagy legalább is nem értékeli a labdarúgást a valós értékén, az vagy beteg, vagy bolond. A foci ugyanis olyan, mint a fogfájás az ember életében: elkerülhetetlen. Ráadásul a társadalmi létnek (mint sport), szinte az egyetlen olyan színtere, amely nem csak a társadalom egyes rétegeit érdekli (vízszintesen), hanem az egész társadalmat (függőlegesen), a „panelprolik”-tól a felső tízezer tagjaiig, beleértve miniszterelnököket, királyokat is.

Írhatnék például a már szóba hozott vívásról is, de azzal több bajom is van. Az egyik, hogy ahhoz valóban értek, ennél fogva egy csomó embert csak vérig sértenék, és nem érnék el ennek ellenére se, semmit. (Nem mintha a majd következőkben a foci megjegyzéseimmel bármit is változtatnék.) Ráadásul senkit nem érdekelne, ellentétben a focival, ami az egész világot foglalkoztatja ezekben a napokban. Még engem is.

Egyébként pedig a labdarúgás, ha jól meggondolom, (és most éppen ezt teszem), mindig is közel állt hozzám, ha nem is vertem ezt a tényt nagydobra. Pedig az az igazság, hogy kezdő újságíró koromban egyik oszlopa, (időnként kapusa, s mint tudjuk a kapus a csapat esze), voltam a Népsport kispályás csapatának, amely egyszer még a bajnokságot is megnyerte az addig verhetetlen MTI-sek előtt, egy kis híján tragédiába fordult mérkőzésen.

Az ellenfél, ebben az esetben konkrétan a drága jó Boskovics Jenő, akkora hévvel támadta a kapusunkat, Németh Gyulát, aki fénykorában NBI-es kapuvédő is volt, hogy sikerült olyan erővel a szeméremcsontjába rúgnia, (remélem tudják hol van ez a csont), hogy a bokáját törte. Persze nem a Gyula.

A bajnokcsapatunk: Németh Gyula, Borbély Pali (kosárlabdázó), Gallov Rezső (vízilabdás), Vad Dezső (tenisz főiskolai világbajnok), Várkonyi Sanyi (focista), Szántó Gyuri (atléta), végül én, a vívó. Ha valakit kifelejtettem ötven év múltán, az kiabáljon!

Mert ugye volt ilyen bajnokság! Minden héten kedden fordulóval, és olyan világnagyságok is játszottak a csapatokban, mint az MTI-ben Hoffer Jóska szövetségi kapitány, többek közt Albert Flóri fölfedezője és védőszentje,  a Rádiósoknál maga Szepesi Gyuri sztárriporter, a tévéseknél pedig a nagy ellenfél Vitray Tamás.

Nekünk pedig, hogy egy gondolat erejéig visszatérjek még vívó voltomhoz, a foci mellett eltörpülő sportágak versenyzőinek, mindig is az volt a véleményünk, hogy addig jó, amíg sikeresek a focisták! Mert amíg a futball jó, addig minden rendben van az egész országban! (Most nem ráncigálom ide a pánem és circensest, de erről van szó mindig.) De ezt le tudom fordítani a sportban akár a számok nyelvére is.

Amikor még a Vasasban voltam, amíg a csapat szárnyalt, mi vívók sem csak az állami pénzt kaptuk, hanem valamicskét abból is, amit a foci hozott. Később a foci elvitte mind amit hozott, még később már a mi állami pénzünkből is őket kellett segíteni. És ez volt a vég.

Ez van lényegében ma is.

Fekete varjak zöld mezőben

Még mindig nem a világbajnokságot érintő véleményem következik ugyan, de aki már eddig eljutott, olvasson nyugodtan tovább, oda is eljutunk. Előbb viszont töredelmesen be kell vallanom, hogy mielőtt az autósport mezejére tévedtem volna, (már csak azért is, mert ekkor még Magyarországon éppen nem volt sem autó, sem autósport), kirándultam egyéb sportágak terepére is.

Annál is inkább, mert az akkori főszerkesztőm, az áldott emlékű Tabák Endre, (magunk között szólva csak Bubu), maga is jó nevű labdarúgó játékvezető lévén fiatalabb korában, főszerkesztőként természetesen a labdarúgó rovatot igyekezett a legmagasabb szintre emelni a Népsporton belül. Ezért, mint minden arra alkalmasnak tartott fiatal munkatársat, bár a vívásra, öttusára, lovaglásra meg ilyenekre vettek fel, kipróbált, mint leendő futball szakírót is.

Hódmezővásárhelyre küldött le, hogy feldolgozzam az ott éppen tomboló „botrányt”, amely a két, helyi NBII-es csapat között dúlt. Az egyik alighanem honvéd, vagy valamilyen más fegyveres testületi alakulat volt, ahogy emlékszem. Én pedig nekiláttam azzal a lendülettel, ahogyan a vívásnak is szoktam, és sikerült is a cikkemmel belegyalogolnom valamelyik nagykutya gyomrába. A tények persze makacs dolgok (ezt állítólag maga Lenin mondta), és azokban nem tévedtem, sőt telibe találtam „a malacot”, de mégis jókora balhét akasztottam a lapom nyakába. (Ha hiszik, ha nem, akkoriban, főleg szakmai dolgokban sokkal keményebben írhattunk véleményt, mint most írnak a kollégáim!) Ezért aztán Tabák Bubu lemondott rólam, mint fociszakosról.

„Sanyika! – mondta, - Maga túlságosan őszinte ehhez a sportághoz. Ez elmegy a vívásban, meg másutt, (ki is küldött a mexikói olimpiára Ardai Aladárral kettesben, mivel akkor az újságírók még nem csapatostól utaztak), a foci meg a közönsége azonban nem szeret szembe nézni a valósággal.”

Okos ember volt. És pontosan látta a (sajnos máig változatlan) helyzetet.

Ettől az esettől eltekintve persze, ha úri kedvem úgy engedte, írhattam volna doszt a fociról, de hát „nem engedte úgy”, meg aztán ott voltak Borbély Paliék, meg a gyerek Németh Péter (igen, az Németh, aki most búcsúztatja a Népszavát, mint főszerkesztő).

Az élet viszont mégis úgy hozta, hogy első könyvemet például, igaz ugyan, hogy „négerként”, azaz más neve alatt, de éppen a labdarúgásról írtam! Kedves öreg barátom, a nagy tiszteletnek örvendő Somos István, aranyjelvényes játékvezető nézett ki magának, hogy rendezzem sajtó alá az általa összegyűjtött tengernyi adatot a világ legjobb labdarúgó bíróiról, és csinosítsam ki az egészet, hogy szép kis könyv kerekedjen ki belőle. Természetesen az ő neve alatt.

Aranyos öregúr volt már ekkor, sőt, kedves idős házaspár voltak a feleségével együtt, és igazán öröm volt velük lenni, és tető alá hozni a remekművet, amelynek egy példányát sikerült máig megőriznem. A címet a szakmai mentorom, Szombathy Pista találta ki, persze hosszas találgatás után, de pompás lett: „FEKETE VARJAK ZÖLD MEZŐBEN”.

Mivel akkor még a bírók kötelezően „gyászba” öltöztek. Nem pedig papagájnak, mint ma. Ezzel szemben akkora tekintély övezte személyüket és tevékenységüket, amely ma elképzelhetetlen. Egy Leo Horn például, (jellemző, hogy ma is emlékszem a nevére), és vele a többiek, (akikre szintén emlékezhetnék, ha megtaláltam volna a polcokon a szóban forgó opust, de nem, s ezért csak a még meglévő szürke agysejtjeimre támaszkodhatok), szinte félistenként szerepeltek a szurkolók szemében, ezért is támadhatott Somos barátomnak az az ötlete, hogy sikeres könyvben örökítse meg az emléküket.           

„Amikor a majmok lejöttek a fákról…”

A könyvet lendületesen egy brazil (vagy uruguay-i?) szerző, NÍLO J. SUBURU tanulmányából vett néhány mondatos, vagy néhány bekezdésnyi (ki emlékszik már erre) idézettel indítottam, amely a futball eredetét tárgyalta szigorúan tudományos igénnyel és főleg alapossággal. Szerzőnk némi meglepetésemre ugyanis, aki addig abban a hitben voltam, hogy ezt a durva játékot (mert bizony az!) a britek találták ki a gyarmataikért vívott harcokban, és szelídítették meg az unokáik számára, ennél sokkal messzebbre ment.

Gyakorlatilag vissza, egészen az őserdőkbe.

Szerinte ugyanis a labdarúgást már a fákon lakó őseink, az emberszabású majmok is művelték, illetve ők is találták ki. Mégpedig az élelemért folyó állandó harc szülte ezt a játékot, ami meg is látszik rajta a mai formájában is.

Nevezetesen a földre hullott, érett kókuszdiókért folytatott kemény küzdelem vezetett a csapatok közötti rugdosáshoz, mivel mindenki a saját társaihoz igyekezett továbbítani a diót (a labdát). Innen már csak egy lépés volt a csapatok megszervezése és szabályok kialakítása, satöbbi.

Remélem, ötven év távolából híven idéztem az egyébként valóban létezett, igazi tudóst, de aki nem hisz nekem, az nézzen utána a teljes könyvének, amelyet viszont, már örökifjú barátom és jeles kollégám, Vándor Kálmán (ma már száz év körül járhat) fordított le és írt meg Somos István második könyvének. Ő pedig igazi foci szakértő.

Fenntartásaim persze nekem is vannak a fent idézett eredettörténettel kapcsolatban. Tudom például, hogy a kókuszdió a fán még mesze nem az a gömbölyű kemény barna golyóbis, ahogyan árulják, hanem inkább egy guggos tökre hasonlít, és hogy focizni lehessen vele, előbb meg kell pucolni. De azt is tudom, hogy például Havannában (1969) mi, Lepies doktor, (volt vízilabdázó) kollégám ötletére vígan vízilabdáztunk az uszodában a „hámozatlan” kókuszdiókkal, mert fenn maradtak a víz tetején. Negyedszázaddal később pedig Afrikában a saját szememmel láttam részeg majmokat, amelyek a túlérett, megforrt kókusztejtől rúgtak be.

Nota bene: ha erre rájöttek, miért ne találhatták volna föl éppen a futballjátékot?!

Nem olyan nagy etvasz az!

Hogy mennyire nem, arról mindenki meggyőződhet, csak néznie kell az idei világbajnokság mérkőzéseit. Amelynek a legnagyobb tanulsága, legalább is a számomra, hogy ha valaha is, egyáltalán az volt, (ahogy az angolok állítják), mára már régen nem „az európai fehér ember” játéka a foci. (És most nem akarok belemenni az olyan apróságokba, hogy az európai válogatottak is tele vannak színes bőrű játékosokkal, az európai klubcsapatok pedig lassan inkább színesek, mint fehérek, ami ellen semmi kifogásom, mert az egyik Boateng tőlem lehet német, ha nem is éppen árja, a franciáknak meg ott vannak a tengerentúli megyéik, és így tovább. Csányi professzor szerint ráadásul az „európai fehér ember”-nek, mint fajnak az évtizedei meg vannak számlálva. Egy kezünkön. És még Magyarország is néhány évtized múltán „tejeskávé színű” lesz. De én nem erről beszélek.)

Én arról beszélek, hogy nem is olyan régen, (no azért vagy ötven éve), mi, az akkori nemzedékek esküdtünk arra, hogy például az afrikaiak, azokkal az esetlen csontváz lábaikkal, soha az életben nem tudnak megtanulni futballozni, szemben a Dél-Amerikaiakkal, akik ugye művészei voltak már akkor is ennek rugdosásnak. Mert rendben van, futnak mint a nyúl, (vagy a gepárd), de a labda ugye, az gömbölyű.    

Havelange-nak lett igaza

Akkoriban jött aztán az új FIFA elnök, Joao HAVELANGE, aki emlékezetem szerint nagy botrányokat kavart a legkülönfélébb területeken, viszont (talán éppen a jelenlegi elnök BLATTER segítségével), rengeteg pénzt szerzett, megszilárdította a szövetség anyagi helyzetét, de ami a legfontosabb: megszervezte a sportág világméretű népszerűsítését!

A beszedett pénzeket javarészt arra fordította, hogy a világ mind a négy (lehet, hogy öt?) sarkába kiváló edzőket, szakembereket és pénzt, támogatást küldött, hogy tanítsák, népszerűsítsék a focit! Az isten háta mögötti sivatagokban éppen úgy, mint a tejjel-mézzel folyó Kánaánban, azaz az Egyesült Államokan. Ahol, a hatvanas években még, szerény tapasztalataim szerint nem akadt olyan iskolás korú gyerek, aki, ha leesett a közelében egy labda, lábbal akarta volna tovább rúgni. Felvette, és kereste a kosár-gyűrűt.

Ma ezeknek a gyerekeknek az unokái a világbajnokságon igencsak megkeserítették minden olyan csapatnak az életét, amelyek szembe kerültek velük, és nem lett volna nagy meglepetés, ha még egy fordulót tovább mennek.

És ez még nem minden.

Havelange álma, (ha tényleg jól emlékszem, és valóban az övé volt) nyilván már korábban, de mára már egyértelműen valóra vált. Bebizonyosodott, hogy csak tudás, igyekezet és némi pénz kell, és minden megtanulható.

Nekem legalábbis ez a világbajnokság (mert általában csak a világ, és Európa-bajnokságokat nézem, esetleg jó kupameccseket,) azt bizonyította, hogy világ, illetve a világban mindenki /!/ , aki akart, megtanult focizni! (Csak mi nem. Mi elfelejtettünk.) Nem láttam olyan csapatot, amelyiknek a játékosai ne kezelték volna biztosan a labdát, ne tudtak volna ötletesen támadást szervezni, okosan védekezni, ügyesen cselezni.

Minden csapat játékában volt valami egyéni, egyedi szín, de azonos, általános volt egy bizonyos alap-tudásszint, amely alá senki sem ment. Persze, ez világbajnokság. De, hogy mennyire „csereszabatosak” voltak a csapatok, azt mutatja, (legalább is nekem, aki nem vagyok egyetlen csapatnak sem drukkere), hogy a volt világbajnok spanyolok kiesése is csak múló, és feledhető pillanat volt, mert akik helyette bennmaradtak, ami a játékot illeti, ugyanolyan élvezeti értéket adtak, mint korábban ők.

Persze a spanyolimádók ezt kézből kontrázzák, de nincs igazuk, mert akármelyik továbbjutott csapatot veszem is, mindegyik élvezetes focit nyújtott.  Akár az algériaiak, a costa-ricaiak, mexikóiak, argentinok, ghánaiak, nem is kell kiemelnem közülük senkit, mert mind-mind játszották a focit, és a lelküket tették ki a fűre…

Sőt! A német-algériai meccsen néha úgy éreztem, mintha a régi szép idők-beli páncélos lovagok (a németek), és a könnyű magyar lovasság között zajlana a küzdelem. A nehéz német „söröslovakat” a fürge algériaiak számtalanszor körbefocizták.

Ettől ugyan még a németek mentek tovább, de arról ők tehetnek a legkevésbé, ami történt, (és sok másik meccsen is) az már inkább a mázli körébe tartozik.

Vagy a labda, vagy a baba, de inkább mind a kettő

A fentebb említett háborús hasonlat egyéként nem véletlenül, sőt nem is csak egyszer ötlött fel bennem a mérkőzések, hogy ne mondjam a „játék” láttán. Amit ugyanis láttam, (és talán ezt látták többen is), minden volt, csak a klasszikus értelemben vett játék nem. Mert a játékon, és nem csak a fociban, régen túl van már a világ. Csak az eleve kemény, „vállaltan durva” játékok soha nem kacérkodtak azzal, hogy náluk csupa „dzsentlemen” szaladgál és ütközik, rugdalózik a pályán. A rögbi, az amerikai futball, a kézilabda ebben a tekintetben tisztességes játékok, azt adják ami a lényegük, a barbár harcot.

És lehet szeretni azt is.

Ezzel szemben például a kosárlabda már a keményebb ütközést is tiltja (elméletileg), és néhány évtizeddel ezelőtt még a foci is igyekezett festeni magát, és jámbor színekben feltűnni. Abban az időben még megkülönböztettük ugye a „vétlen”, vagy inkább véletlen fault-ot, amikor a játékosok mintegy akaratukon kívül követtek el kisebb szabálytalanságot. Elvitte őket a nagy lendület, vagy az indulat.

Mind a kettő megbocsátható volt.

Ezzel szemben állt a „taktikai fault”, amikor a játékosnak kutya kötelessége volt felrúgni az ellenfelet, ha az veszélyeztette volna a kaput, amennyiben tovább jut.

Erre elvben már nem volt bocsánat, de a szakma elfogadta, sőt tanította.

Mára alapjaiban változott meg a labdarúgás (akármit mesélnek is a felkent szakemberek). Ma minden egyes valamire való játékos azzal a biztos tudattal megy fel  pályára, hogy mellette nem fog elmenni egyetlen ellenfél sem, akár labdával, akár anélkül!

Amikor pedig ő támad, akkor ugyan lehetőleg a labdát igyekszik megszerezni, de ha tisztán nem megy, (és miért menne), akkor az emberrel együtt! Még estében is hátranyúl lábbal és gáncsol, kézzel, és leránt.

Ez a mai foci lényege. Nincs elveszett labda, nincs elvesztett helyzet.

Sajnos nem emlékszem pontosan, (a könyvemet pedig még mindig nem találom), hogy Nílo J. Suburu professzor a majmaival mire is jutott, de emlékeim szerint ez a mostani közelharc lényegében visszatérés a futball ősi kezdeteihez, amikor is a csimpánzok és egyéb emberszabásúak valóságosan harcoltak a kókuszdióért.

Elegáns „utcai harc” a füvön

Ilyen harcmodor mellett azonban meglepett, hogy a mérkőzések mégis, viszonylag mennyire nyugodt légkörben zajlottak. Ennek okát abban látom, hogy a nemzetközi futball a fejlődése során már túljutott azon a korszakán, amikor durva lelkű mészárosok gyalogoltak keresztül egymáson, és az ellenfél harcképtelenné tétele volt a legfontosabb.

Nem!

Ma már, ezek a mai játékosok ennél sokkal képzettebbek, okosabbak, és ügyesebbek is. Csak annyira közeledtek mondjuk a rögbihez, amennyi még elviselhető: le kell rántani az ellenfelet, át kell ölelni, bele kell szerelmesen karolni, nehogy fejelni tudjon és így tovább, de nem kell kezét-lábát törni, satöbbi.

A lábára például (a lábfejére) rá kell lépni, de csak annyira, hogy ne tudjon ellépni, és ha már esik, ott is lehet hagyni. (Kosárlabdában már az ötvenes években is ott tartott a világ, ami az ellenfél lábára állást illeti, mint most a foci.)

A mezét se kell letépni, csak erősen fogni, amíg mozdulni akar.

Az ölelés pedig, ugye egyszerűen a szeretet jele, bár férfiak között kissé gyanús.

A lényeg azonban, az utolsó „vérig”, az utolsó leheletig való küzdelem – lásd a sok hosszabbítással (esetleg tizenegyesekkel) végződő mérkőzéseket, az utolsó percekben esett gólokat!

A bírók pedig, szemmel láthatóan egységesen, és nagyon felkészülten idomultak ehhez a stílushoz, sőt, szerintem irányították is e felé az „új tisztesség” felé a régi játékot.

Ehhez a vitathatatlanul „utcai harcos” (mert minden megengedett!) játékfelfogáshoz azonban, (és ez már nekem is nagyon tetszik), ezen a világbajnokságon nagyszerű játéktudás, sőt játék intelligencia társult. (A kettőt nem szabad összekeverni.) A játékosok általában nagyszerűen kezelték a labdát, minden csapat remekül játszotta a „hol az olló komám asszonyt” az ellenfelével, a kis tili-toli, tiki-taki passzokat, sőt jól alkalmazták a hosszú, tért ölelő átadásokat is, annyira, hogy nem egyből gól is született.

Az olyan klasszisok pedig, mint a kis Messi, akár három ellenfelet is megetetett, ha úgy adódott.

Az ellenpélda: a Brazíliai-Kolumbia összecsapás. (Mellesleg olyan gyatra brazil csapatot, mint a mostani, én még nem láttam. A lábuk se úgy áll, mint a régebbieknek. Persze tévedhetek. A lányomnak például tetszenek.)

Amelynek során különösen a brazilok voltak brutálisan durvák. Egy adatot is megjegyeztem: a második félidő 21. percében 26:16 volt a szabálytalanságok száma/aránya, a brazilok „javára”.

Kirívóan „undor(ító) focit” játszottak a belgák, akik a jelek szerint még nem érkeztek meg az új korszakba, megragadtak a durva középkorban, amikor a puszta indulat hajtotta a játékosokat.

Ha még lőni is tudnának!...

Ezt nem én mondtam, hanem még a vb előtt valamelyik kupameccs kapcsán Balatoni Misi barátom, aki tudvalévő, abszolút rali magyar bajnok, tehát egy másik sportág képviselője: „Ideje lenne ezeket a gyerekeket megtanítani kapura lőni is. Ennyi millió dollárérért, meg euróért esetleg eltalálhatnák időnként a kaput is!”

És a világbajnokság azt bizonyította, hogy bizony igaza van!

Több millió dolláros labdarúgóknak lövő távolságból, viszonylag tiszta helyzetből akkorákat fölé, meg mellé bombázni, ahogy tették, az bizony szégyen!

És ezen nincs mit magyarázgatni. Hogy a labda gömbölyű, a kapufának meg nincs már éle.

Egy ekkora kaput nem eltalálni, az töketlenség. Pláne az ötösről fölé, az égbe bombázni. És csak azért van így, mert az elszúrt lövéseket nem büntetik. Ha egy kapus egyetlen hibát elkövet, egyszer mellényúl, vagy nem ér oda időben, az már gól, és kiejtette a csapatot. De ha egy-egy csatár ötször mellé lő, a kaput sem találja el, afölött átsiklanak az emberek, és főleg a szakemberek.

Majd ha minden edzésen, minden csatárnak mondjuk százat kellene kapura lőnie különböző helyzetekből, és minden mellément lövésért kemény pénzeket vonnának le a fizetéséből, rohamosan megjavulna a találati statisztika.

De érdekel ez valakit? Igen. Például a Misit.

Nem mellesleg: ha egy autóversenyző (mint a kapusok), csak egyszer hibázik, már a kórházban is van.

De csak jó esetben. Rossz esetben máshol.

Egyelőre azonban maradjunk a focinál. A pompás góloknál. Mint Robin van Persie felülmúlhatatlan fejesgólja volt, nyitányként…