Most, hogy előkerült az első Magyar Nagydíj közvetítése, amelyet én sem hallottam azóta, s amelyért nem tudom, kinek kell köszönetet mondanom, ki őrizte meg mostanáig ezt az „ereklyét”, amely szerintem az MTV-nek sincs meg már, nekem eszembe jutott, hogy ennek a közvetítésnek a történetét egyszer megírtam már, tíz évvel az esemény után, az MTV évkönyvébe. Ebből idéznék egy részletet, már csak a kollégáim, barátaim emlékére is:

„…Gyulai Pistának a közvetítés elején és végén szántunk viszonylag rövid, de rendkívül nehéz szerepet, olyan pillanatokban, amikor a versenyzők még vagy már, de a fenébe kívánják a riportert, nemhogy nyilatkozni lenne kedvük. Hasonló szerepre „szerződtettük” Frankl Andrist az egész verseny tartamára a boxutcára, mégpedig nemcsak azért, mert anyanyelvi angolt beszél, nemcsak azért, mert ismeri a Forma-1-es pilótákat és vezetőket, hanem azért is – mert azok is ismerték őt! Így aztán, amikor a legcikisebb pillanatokban majd odalép (de hogy odalépett !!!) hozzájuk, hát nem az lesz az első reakciójuk, hogy azonnal elzavarják. Mi ketten Knézy Jenővel pedig megpróbáljuk megadni az alaphangot, közvetíteni a versenyt. (A versenybírói toronyban informátorként ott trónolt még Dobor Dezső, aki angol nyelven tájékoztatta a legfrissebb dolgokról a riportergárdát. Olivettiéknél pedig Kovácsi László, aki szintén angolul tartotta az összeköttetést a vezető rendező és a komputeresek között a feliratok ügyében.) De mondom, mindenkit felsorolni, még csak a legfontosabbakat sem igen lehet…

Az első percek

Beköszöntünk. Jenő kezdi felvezetni a leírt, megbeszélt programot, én még egyszer elismétlem magamban a protokollt, mert a miniszterelnök látogatásáról készült képeket majd én mondom alá, de csak az első mondatokig jutok, mert a fülemen máris teljes a zűrzavar (a fülesen keresztül tartjuk ugyanis a kapcsolatot közvetítés közben), a Gyulai idegességében szinte már ordít, hogy azonnal adjuk oda neki a képet, hangot, mert a Senna már be akar ülni a kocsijába, Andris is akar valamit, de hogy mit, azt nem értem, megfogom Jenő könyökét, ami azt jelenti, figyelj, ő rám néz kérdőn, közben persze beszél, mintha mi sem történt volna, én mutatom, írom, magyarázom, persze néma jelbeszéddel, hogy fejezd be, add át a szót Gyulainak, Jenő bólint, hogy érti, de nem ért vele egyet, hiszen itt a leírt program, nekem erről ugyanez a véleményem, de hát a Gyulai se hülye!!!, és ha Sennával akar valamit, akkor azt vagy most, vagy soha, na, Jenő végre felkonferálja a Pistit, nyomhatom a gombot (amit van szerencsém nekem kezelhetni, mert ebben a drót- és hangbábelben másképp már nem lehetett biztonságosan megoldani az összeköttetéseket, mint rajtunk keresztül és a mi vezérlésünkkel.)

Gyulai kezdi az interjút, nekünk fönt megvan az első lélegzetvételnyi szünetünk. Kilőjük a mikrofonokat, végre szót is válthatunk. Jenő dühös, hogy is ne lenne az, hiszen borul az egész, én nem érek rá méregbe gurulni, mert máris harsog a fülemen Mahrer hangja: „lőjétek le a Gyulait, mert másképp nem tudom soha kiadni a Magyarországról készült négypercest, amiért az egész adást ilyenkor elkezdtük!” Lőni persze csak képletesen kell, de azt is hogyan. Pista talán a felénél, ha tart a beszélgetésének. Te jó isten! Mikor fogja ez abbahagyni?! A másik fülemen Andris rádupláz: „Lapajkám, megyünk tovább a Piquet-hez, a Gyulai megy tovább a Piquethez!” Ne menjetek sehova! Ne menjetek sehova! Érted? – vele legalább van összeköttetésem. - A Gyulai fejezze be azonnal! Hogy érti-e, amit mondok, persze nem tudom, de mint a hiúz figyelem Gyulai minden szemrebbenését, minden szavát. Aztán amikor levegőt vesz egy vágható helyen, már nyomom is a gombot, ettől kezdve már csak a levegőbe beszél, tudom, a guta üti majd meg, de nem tehetek mást, ez volt a kötelességem. Mahrer közben már elindította a négypercest, az alatt zene van, kicsit összeszedhetjük magunkat.

Lazítás nincs

Az első öt-hat percen már túl vagyunk, kicsit hajszás volt eddig, de még bírható. Gyulai tajtékzik, lélekben vele vagyok, együtt érzek, én is hánynám a tajtékot, sőt hányom is, csak éppen a másik oldalról, hiszen alig sikerült megmenteni, ha egyáltalán sikerült, azt a bizonyos előre közölt, leírt, beosztott és fontos sorrendet… Na de itt is van már Lázár György… hopp! ez az én asztalom… hol a protokoll… Jenő szerencsére látja, hogy mással voltam elfoglalva, és halálos nyugalommal kezdi a kommentálást, egyik szemével rám sandítva, mikor leszek adáskész állapotban, bólintok, hogy minden rendben van, s a következő mondatot már én mondom, és belefér még egy bólogatásos „köszönöm” is Jenőnek a jókor jött segítségért.

Aztán rendeződnek kissé a dolgok. Bár a Forma-1-es közvetítés nem éppen az unalmas tevékenységek netovábbja. De kialakul a „szisztéma”, melyet aztán sikerül végigvinnünk. Jenő, ha csak lehet, nem vállalkozik arra, hogy Andris kapcsolgatásával bíbelődjön, inkább fölvállalja, hogy a közvetítést vigye, minden akadályon át, néha-néha még jókat kuncogva is magában (vagy dühösen a fejét csóválva), amikor én Andrissal mérkőzöm egy-egy kapcsolás ürügyén. Mert hát mérkőzni kell, és nincs ebben semmi különös. Olyan riportert ugyanis nem ismerek, akinek ne a maga mondanivalója lenne a legfontosabb, és mi több, azonnal közlendő.

Nemcsak szerencse

Csak hát az egésznek, a közvetítés egészének is kell valamiféle formát, keretet adni, azért meg én lennék a felelős, mert az én kezemben van a gomb és a fülemen (Jenő fülén is) a rendező, akinek a szava parancs. Ettől kezdve az időm és energiám legalább felét Andris köti le, de hát jó, hogy leköti, mert ez azt jelenti, hogy dolgozik. „Lapajkám, itt állok Ron Dennis mellett” ordítja most is. „És mit mond?” „Itt állok Ron Dennis mellett”. „De mit akarsz mondani?” „Itt állok Ron Dennis…” Már tölcsért formálok a kezemből (úgy mondom a mikrofonba), persze azért, hogy az adásban ne hallatsszon bele Jenő közvetítésébe. „Andriskám, előbb azt mondd meg, hogy mit akarsz a közönségnek mondani, aztán kiadlak!” „A Ron Dennis…” Sajnos nem hall. Majd legközelebb.

Különben normális, szokott közvetítés volt. Talán egy kicsit bonyolultabb, ugyanakkor feldobottabb, mint máskor. Hiszen látták, hallották. Talán még Gyulai Pista tigrisugrása emelkedett ki a végén, amikor is, mint a villám vetődött a stúdióból már éppen távozni készülő Senna után, és oroszlánüvöltéssel parancsolta vissza a fotelbe, mondván, hogy végre ott a kép és a hang. Frankl Andris viszont már mellettünk ült addigra fönt a kakasülőn, és fordította az angol nyelvű interjúkat.

Így elmondva, nem is olyan vészes az egész. Ott, a helyszínen azért valamennyiünknek (rendezőket, operatőröket, mindenkit beleértve) voltak olyan pillanataink, amikor úgy éreztük: no, most megtébolyodunk. Aztán mégis megúsztuk. Az elsőt. Leközvetítettük. „Már-már rutinosan” (kiemelés a Magyar Hírlapból), ami nem kis dolog tízévi Forma-1-es közvetítés után Jenő meg a magam részéről.

„Nagyszerű volt”

Amiben valamennyien egyetértettünk: szerencsénk volt. Nemcsak nekünk, televíziósoknak, hanem az egész magyar Forma-1 vállalkozásnak. Nem esett az eső, nem volt nagy karambol, a nagy harc az élen Senna és Piquet között zajlott, nem kellett sokat kalandozni a kamerákkal a mezőnyben.

Monzában, a következő versenyen, a Marlboro McLaren „Motorhome”-jában ülünk Mahrer Emillel, Henry Morrogh-al beszélgetünk, aki látta a pesti versenyt, és aki lehet, versenyzőiskolát csinál majd nálunk. Régi ismerős, neki pedig még régebbi ismerőse James Hunt, a volt világbajnok, aki amikor meglátja őt, mosolyogva indul felénk, azaz Henryhez.

Az üdvözlés után Henry kezdi a bemutatásunkat:

- A Magyar Televízió sport…

Hunt, aki riporterként volt itt Budapesten, nem is hagyja végigmondani, kitörő örömmel és őszinte lelkesedéssel nyújt kezet, majd ölel át bennünket és mondja, mondja:
- Nagyszerű volt! Higgyék el, remek közvetítést csináltak. Tényleg nagyon jó volt…
Mi csak állunk, mosolygunk, szabadkozunk…

Az „aggódó” Whittaker széttárt karokkal várja Mahrert, átöleli:
- Ilyen körülmények között jót csinálni művészet volt.
Ezt is eltettük a többi közé, hogy átadjuk a többieknek is…"

###

Mellékelek még egy képet is, amely az utolsó mondathoz, Monzához kapcsolódik: balról én, Hunt és Henry Morrogh, aki sok forma-1-es versenyzőt nevelt, köztük Nanninit, Eddie Cheevert, és másokat, a versenyistállójában, és magyar menőket is: Kiss Dezsőt, Cserkuti Józsefet és másokat.

A fenti, 1986-os mogyoródi kép forrása: http://bit.ly/17u1OVP