Mielőtt bármit is mondanék, ide írom az egyik leglényegesebb történés rövid sztoriját: Roger Benoit, Niki Lauda egyik újságíró barátja, 1979. szeptember 30-ának reggelén, amikor találkozott az edzésre készülődő Nikivel, „rágta” a kedvence még meglévő fülét, hogy : „Niki igazán mondhatnál végre egy igazi, bomba nagy hírt az újságom számára …”
Mire Lauda: „Írd meg, hogy európai idő szerint délután 18 órakor abbahagyom a versenyzést!”
Benoit még meg is sértődött ekkora hülyeség hallatán, és azt dohogta magában, hogy: „Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy a felesége, Marlene holnap szüli a tizedik gyerekét”, és ezzel ment a dolgára. Lauda meg beült az autójába és vezetett 24 kört, köztük egy nagyon gyorsat is, fiatal társa, Nelson Piquet viszont ment egy két másodperccel gyorsabbat…
Lauda kiszállt, és mondta Ecclestone-nak, a főnökének, hogy szeretne négyszemközt beszélni vele. Amikor kijött a beszélgetés után a motorhome-ból, odament Nelsonhoz, a fejébe nyomta a saját sisakját, odaadta neki a kesztyűjét és azt mondta: „Ez ettől kezdve már a tiéd, te indulsz a versenyen helyettem.” Azzal eljött haza, Európába…
Rogert pedig kis híján megütötte a guta.
És ez csak egy, a sok említésre érdemes történés közül, lévén a montreali pálya mondhatni hagyományosan a Flúgos Futam-ok színhelye, különösen esős időben, ami nem ritka errefelé. Utalhatnék például a világbajnokok falára, arra a célegyenes közepe táján lévő sikánra, amelyben legalább hat ment közülük a falnak, és mesélhetnék még sok mindent, annak ellenére, hogy most, ezen a versenyen vajmi kevés történt, a Gilles Villeneuve pálya hírneve ellenére.
Amit nem hagyhatok ki, az Riccardo Paletti története, aki minden idők talán legtragikusabb sorsú Forma-1-es versenyzője, mert alig néhány métert ment versenyben, és máris elragadta a halál!
Alább egy rövid részletet közlök a néhány hét múlva megjelenő könyvemből, pontosabban egy könyvből, amely szenzációs festményeket tartalmaz a Forma-1 világbajnokság történetéből, amely képekhez én írtam a szöveget. Ennél többet most, a képek készítője és a kiadó kérésére még nem mondhatok, de nagyon remélem, hogy a titokról hamarosan fellebben a fátyol.
Addig is a részlet:
"Riccardo Paletti a legszomorúbb, szinte felülmúlhatatlan rekordot tartja a Forma-1 világbajnokságban. Mások körrekordokat állítanak fel, vagy a győzelmek, világbajnoki címek számában döngetnek rekordokat, esetleg a leggyorsabb körök, vagy az edzéselsőségek számában utolérhetetlenek. Miután a Forma-1-ben mindent mérnek, olykor még a lélegzetvételek számát is percenként. Szinte mindenki előtt ott van a lehetőség, hogy valamiben első legyen.
Paletti az a versenyző, aki életében a legrövidebb távot futotta Forma-1-es világbajnoki futamon!
Talán, ha száz métert a rajthelyétől számítva.
Ennyi volt és nem több Forma-1-es versenyzői pályafutása.
Igaz, külsőre, látszatra sem volt különösebben versenyzői alkat. Nyurga, szemüveges alakja, bozontos frizurája inkább valamilyen irodalmárt, könyvkukacot sejtetett, semmint atlétát, de hát tudjuk, a látszat néha csal, és Riccardo sem volt annyira béna kacsa, amennyire annak látszott. Sőt! Jól síelt, és még jobban karatézott: tinédzser korában ifjúsági bajnok volt, tehát meglehetősen harcias alkat is.
Bár a harciassága főleg abban merült ki, hogy minden áron a Forma-1-be akart kerülni, s ebbéli igyekezetében nem tudta meggátolni senki.
Miuán Paletti milánói volt, kézenfekvő volt, hogy a legközelebbi csapathoz, az Osellához fordult, amelyik ugyan nem volt sem gazdag, sem igazi Forma-1-es istálló, de arra jó volt, hogy a saját pénzéért paripát és fegyvert adjon Riccardó alá. Hogy milyet, az kérdés.
(Az Osella egyébként neves versenyautó építő cég, és például a kétüléses versenygépek osztályában igen jó nevű csapat volt, de a Forma-1-ben meglehetősen tapasztalatlan. Amikor nálunk elkezdődött a pályaversenyzés, a legjobb magyar fiú, Kiss Dezső, aki sajnos, már nincs velünk, egy Osellát kapott. Ahhoz azonban, hogy megvehesse, előbb el kellett végeznie Vallelungán a Henry Morrogh vezette versenyzőiskolát, mert a bizonyítvány nélkül az Osella nem adott el senkinek autót.)
Palettinek végül csak a hetedik Nagydíján, Detroit-ban sikerült minősítenie magát egy igazi versenyen, elindulnia azonban még mindig nem: a bemelegítés közben ugyanis ütközött, és nem sikerült rajthoz állnia, mert a tartalék autóval Jarriert indították.
A következő Nagydíjon, Kanadában végre minden jól sikerült: elfogadható edzésidő, 23. rajthely. Tehát jó hátul.
Amikor ott várakozott a rajtjelre, fogalma sem volt arról, hogy miért jön olyan sokára a zöld, arról pedig végképp nem, hogy a hosszú várakozás miatt, az első helyről induló Pironi leállította még a Ferrarija motorját is.
Így azután, amikor a jelző zöldre váltott, a többi autó azonnal végigszáguldott a pályán, és közben megpróbálta átpréselni magát Pironi álló autója melletti szűk helyen.
Szerencsétlen módon Raul Boesel elcsapta a Ferrari bal hátulját és ezzel saját March kocsijával bepörgött Eliseo Salazar és Jochen Mass haladási sávjába.
Salazar, Boesel és Mass bár menekülésre fogták a dolgot, néhány kisebb ütközést azért elszenvedtek, de a lényeg, hogy időben kerülni tudták Pironit, és ha szűken is és ütközve is, de el tudtak húzni a Ferrari mellett.
Paletti viszont nem.
Ráadásul ő hátulról jött, fel tudott gyorsulni, és mire föleszmélt, hogy az előtte lévők nem mennek, hanem szinte állnak a dugóban, ő megtartva a sorát, közel kétszáz kilométeres sebességgel belecsapódott a Ferrari hátuljába. Belökve azt Geoff Lees elé…
Paletti komoly mellkasi sérüléseket szenvedett és öntudatát vesztve feküdt kocsijában, a kormánykerékre előre bukva. Didier Pironi és Sid Watkins, a FIA vezető orvosa pillanatokon belül mellette voltak, hogy segítséget nyújtsanak.
Paletti után teljes 12 évig (!), Ratzenberger és Senna 1994-ben, a San Marino-i Nagydíjon bekövetkezett haláláig nem vesztette életét versenyző világbajnoki futamon!
Végül el kell még mondanom, hogy bár Kanada Nagydíja nagyszerű verseny, közvetítettem is, de Kanada, sőt Montreal, nem a Forma-1-ért a szívem csücske, és csaknem az egyetlen helye a világnak, ha el tudnám képzelni, hogy valaha is elhagyjam a hazámat, (de soha nem tudtam), ahol élni tudnék. A jó szerencsém már 1967-ben elvitt Montrealba, igaz, a vívó világbajnokságra, de ebbe beletartozott a világkiállítás is, amelynek egyik pavilonja most is látszik a közvetítések alatt. És nem maradtam le a Nyári Olimpiai játékokról sem, amelyet Carlos, a gengszter alakja árnyékolt be, de most legyen elég ennyi. Egész könyvet úgysem írhatok ide…
Az egyik képen és ez csoda, még lábon látható Frank Williams, amint Alan Jonest okítja a Villeneuve elleni harcra. Jones nyert is, Gilles második lett. Jonesnak mostanában avatták a szobrát Ausztráliában a Brabhaméval együtt. A másik képen a halála előtti napokban Paletti, a neki készített gyerekautóban, mondván, hogy az való neki. Mindkét kép az olasz Autosprint korabeli számából való.
A többi kép forrása: http://goo.gl/ClkAn ; http://goo.gl/wtEy4 ; http://goo.gl/UkrcW