Nem mondhatom, hogy különösebben el lennék ragadtatva Tilke mérnök pályáitól, bár azt el kell ismernem, hogy egyik gyönyörűbb, mint a másik, és mindegyik viseli magán az adott országnak, amelyben épült, bizonyos építészeti, kulturális jellegzetességeit. Elég talán csak arra hivatkoznom, hogy a kínai pálya szalagja a kínai „ábécé” egyik jelét, a Sanghaj szó első felét mintázza, amely így jól olvasható bizonyos magasságból, ahol a repülőgépek járnak.

Az én gondjaim, vagy inkább fenntartásaim egészen mások, és már évekkel korábban megfogalmazódtak bennem, és, mint kiderült, sokan másokban is a szakemberek közül. Tavalyi könyvemben (Forma-1 sztorik 15. kötet) eredetileg, olvasva a nem egyszer éles kritikákat, magam is szántam egy fejezetet a témának, de aztán kihagytam, eltettem későbbre, a jelek szerint helyesen.

Tilkét általában azért kritizálják, mert pénzbőségében és művészi emelkedettségében általában elragadta a képzelete, és olyan csodapályákat épített, amelyeken a szigorúan vett versenykövetelmények némi hiányt szenvedtek. Az egyiken csak életveszélyesen lehet kijönni a boxutcából, a másikon ugyanez az utca egy emelettel lejjebb van, és jókora csavarral lehet belőle a felszínre jutni és így tovább. Az én konkrét kifogásom pedig az, hogy a pálya szalagja túlságosan széles, a kanyarokban pedig akkora a hely, mint egy libalegelőn (tapasztalatból tudom, hogy ez mekkora), az autók úgy kóvályoghatnak rajta, mint (hogy a hasonlatomnál maradjak) gólyafos a levegőben!

Más szóval: a mai Forma-1-es autók, minden kiválóságukkal együtt, még nem nőttek fel a Tilke pályák adottságaihoz. Ami persze jó, mert gyakorlatilag alig lehet rajtuk összeütközni (persze azért vannak, akik képesek rá), és sokkal jobb, mint mondjuk a brazil, vagy a monacói pálya, ahol ha ketten vannak egymás mellett, már gond van. A fejődés természetesen mindig egyenlőtlen, érdemes megnézni a régebbi versenyeket milyen „mezei” pályákon futották, azokat kinőtték az autók, aztán jött Tilke és „űrt” teremtett a legmodernebb autók számára is.

Amiért viszont most gépet ragadtam, annak az az oka, hogy a múltkori, kínai versenyen, és most, legutóbb Bahreinben is, alighanem csodát láttam! Azt láttam, mintha az idei mezőnyök végre belakták volna ezeket a rendkívül, sőt „feleslegesen” tágas pályákat, mostanra megtanulták kihasználni a kelleténél is tágasabb tereket a kanyarokban, amelyekbe kettesével, sőt a legtöbbször hármasával is megpróbáltak, ráadásul rendszerint sikerrel befordulni, erősen megemelve gondolom a saját, illetve a nézőik adrenalin szintjét. Remek látvány volt, én legalábbis úgy éreztem, hogy az „autók világa” végre utolérte fejlődésében a „pályák világát”, és távlatokban biztosan Tilkének lesz (vagy már van is) igaza.

Ehhez természetesen az is kellett, amiről sokan, és sokszor megfeledkezünk, és amit Niki Lauda már tavaly nem győzött ismételgetni, hogy ma már nincs „rossz autó” a mezőnyben, és nem is nagyon lehet ott, ahol az edzésen az első tíz autó egy tizedmásodpercen belül van! (Mellesleg ez a tény is cáfolja azt a közkeletű véleményt, hogy a jó autó önmagában elég a győzelemhez. Mert tíz jó közül az aznap a legjobb versenyző szokott nyerni. Az ember.)

A képek forrása: http://goo.gl/bU9ZA - Tilke; http://goo.gl/Ven33 - Austin; http://goo.gl/yCCbY - Kína