…és egyébként sem látom be, hogy miért kellene megbüntetni Sebastian Vettelt, a Red Bull háromszoros világbajnokát. Hiszen semmi más nem történt, mint hogy felébredt benne a vadászkutya ösztön, amikor meglátta maga előtt a nyulat (Webbert), rátámadt, és megette. Legalább tíz éve erre idomítják, és most „jólelkű” farizeusok azonnal szeretni kezdik Webbert és már-már deresre húznák a derék ebet, amiért mesterien elvégezte a feladatát. (Megjegyzem nekem  egy kis skót terrierem van, egy Dandie Dinmont, aki mellesleg a Nelson Piquet jr. névre hallgat, és amikor megvettem, igen komoly szerződést kellett aláírnom, s egy használati utasítást is: amely szerint nagyon vigyázzak, mert a világ legkedvesebb kutyája, de figyeljek előre, mert ha begurul, és „eldobja az agyát”, már nincs az az Isten, aki meg tudná állítani. Vettel is ilyen terrier.)

            Ezt a cirkuszt, amely ma az egész világot foglalkoztatja, s amelybe a maszek oldalamon egy hozzászólásom okán sikerült belekeverednem, alighanem megint Bernie Ecclestone értékelte a legvilágosabban: „A világbajnokságnak ebben a szakaszában bármilyen csapatutasítást adni csapatvezetői hülyeség. Ezt mind a kettőre értem.”

            Azt, hogy én hogyan értékeltem a két csapatvezető riadt beszólását, elég világosan leírtam rögtön a verseny után az előző bejegyzésemben: mint „naiv” néző meglátván Newey és Brawn riadt tekintetét és mozdulatát, úgy véltem, az ő lelki szemeik előtt is azonnal felrémlettek azok a balesetek, amikor egy csapatbeli versenyzők írták nullára egymás eredményét. (Két Ligier Spa-ban, vagy Senna és Prost Szuzukában például), és megfagyott az ereikben a vér, és küldték a sürgős üzenetet, egyik ezt, a másik azt, csak hogy megússzák a legrosszabbat!

            Ne mondja senki, hogy ennek nem volt meg az esélye, és ugyan, akkor mit mondott volna az „Isten adta nép”, ha ütközik a két bika, és ütközik a két Mercedes, és győz a nevető, sőt röhögő ötödik?!

            Nem ütköztek. És ez a legnagyobb pozitívum.

            De Vettel a tiltás ellenére megelőzte Webbert, Rosberget pedig visszaparancsolták Hamilton mögé. Vettel fellázadt, Nico pedig, mint „jó katona”, teljesítette a parancsot. Amelynek természetesen nem látta az értelmét. Szerintem nem is láthatta, mert nem volt semmi általunk megismerhető értelme, mint ahogy Vettel parancsának sem. Hacsak az nem, amit én fentebb érteni véltem, de akkor azt kellett volna mondani nekik, hogy: „Ha ütköztök, kitekerem a nyakatokat!” Ez világos, egyenes beszéd lett volna.

            Volt olyan idő a sportéletben, amikor a fontosabb újságírókat, például a fociban, mérkőzés előtt, sőt a szünetben is olykor, beengedték az öltözőbe. Akkoriban én is ültem némely verseny előtt, például az Österreichringen, a versenyzői briefingen (megbeszélés), nevethettem velük együtt, amikor Reutemann ráült a feneke alá tolt vízzel telt papírpohárra (rendkívül komoly emberek voltak mind!), és végighallgathattam, amint a versenyigazgató, mint óvodásoknak az óvónéni, lassan, érthetően elmondta a legfontosabb szabályokat, és felhívta a figyelmüket a pálya veszélyes pontjaira.

            És jó esetben a verseny reggelén odaülhettem Kuntschik (Salzburger Nachrichten, ha jól emlékszem) kollégám és barátom mellé hallgatni, hogy mit mond neki Berger, akinek az újságírója volt.

            Manapság csütörtökön délután, és még néhányszor, az események után, beültetnek néhány versenyzőt és vezetőt az interjú terembe, és ott kérdezhetnek amit akarnak, legfeljebb Massa, vagy bárki más, ötvenszer is elismétli a maga semmitmondó válaszát. Az a csapatonkénti egy, maximum két újságíró pedig, aki ma is kebelbarát, mert ez az intézmény megmaradt, sokat megtud, de csak annyit írhat meg, amennyit a csapat jónak lát. Tévedni pedig csak egyszer lehet.

Ma már tehát, az újságírók csak annyit tudnak, amennyit elébük tárnak. Gyakorlatilag semmit. De azt elegánsan és jól szervezetten kapják. Amikor tehát jól értesülten boncolgatják egy-egy csapat belső elképzeléseit, akkor általában a saját kútfejükből merítenek. Most, amikor jobban körülnéztem, találtam vagy ötven blikkfangos című híradást. Amelyekről rövid úton kiderült, hogy mindössze két komolyabb lap cikkéből származik mind. Az egyetlen lehetőség tehát, ha az ember az elérhető morzsákból, bizonyos elvek alapján von le következtetéseket.

Egyik elvem például: a szabad rádiózás, sőt egyáltalán a csapat és versenyző közötti rádiózás eleve tisztességtelenné teszi a versenyeket. Ez olyan külső beavatkozás, külső segítség igénybevétele, amelyet minden tisztességes sportágban kategorikusan tiltanak! Ez a külső segítség odáig ment egy időben, hogy a Honda mérnökei otthonról, Tokióból képesek voltak a motor beállításait menet közben módosítani. Ma „csak” a telemetria mondja meg a csapaton keresztül a versenyzőnek, hogy mikor fogy el a gumija például, és persze, hogy mennyi benzinje van. De miért? A fickó előtt ott van minden jelzés a kormányon és a műszerfalon! Mert hülye, és nem látja? Akkor essen ki!

A másik elvem: a csapat tulajdonosának ősidőktől fogva joga, hogy azt a versenyzőjét favorizálja, amelyiket a kedve tartja. Ezt persze sokan vitatják, mert nem „sportszerű”. Annak idején, a grundon az focizott, akinek labdája volt, vagy akit ő bevett a játékba. Aki, mint mondjuk Mateschitz, évi több százmillió dollárt öl a csapatába, miért ne mondhatná meg, hogy kivel akar játszani?! Persze megmondja. A teljesen osztrák csapat, dr.Marko, Mateschitz, természetesen a német Vettellel. És rajta kívül az ausztrál Webbernek is juttat. Nagyon sokat. Akinek, ha nem tetszik, elmehet. De ő is okos. Tudja, hogy a Red Bull nélkül gyakorlatilag semmire sem vitte volna. Ahogy a nagyszájú Barrichello is eltűnt volna a homályban a sokat szidott Ferrari nélkül. Mindenki elmehet, ha nem tetszik. De ha a Didi Mateschitzek mennek el, akkor nincs tovább Forma-1. Ezt érdemes megjegyezni.

A harmadik elvem: a sportszerűség. Azaz mi sportszerű, és mi nem?  Maradona bizonyítottan kézzel „rúgott” gólt, és világbajnokságot nyertek ezzel a góllal. Sportszerű? Kitiltották a világ összes pályájáról?...Nevetséges. Most Nico Rosberget utasította a csapata, hogy ne előzze meg Hamiltont. Nico haptákba vágta magát, és majdnem sírva bekocogott a célba. Ugye ez sportszerű? És az a sportvezető, aki ilyen utasítást ad a versenyzőjének?!...

Amikor kiderült, hogy  Briatore, aki most pártfogoltjával, Webberrel együtt  sír-zokog, annak idején arra utasította a kis Piquet gyereket, hogy menjen a falnak, és az meg is tette, akkor a nagynevű olaszt, Bernie barátját kirúgták a Forma-1-ből. Mert sportszerűtlen volt. Az volt. Igaz. De mi lett a „sportszerű” ifj. Nelson Piquet-ből? Megmondom. Száműzött. Mert megmondta az igazat. (Hogy az igazat mondta, azt Ecclestone-nak a könyvéből tudom. Addig azt hittem, hazudott.)

Amikor Barrichellónak el kellett engednie Schumachert, az egész világ Schumi fejét követelte. Pedig a csapatfőnök fejét kellett volna. Amikor meg visszaadta Rubinho-nak a jussát, akkor is ő volt a hunyó. Miért is?

Nagyon vékony jégen táncolunk.

Vettel fellázadt a jogtalan, és alaptalan parancs ellen. Mert vajon milyen alapon kellett volna leállnia, amikor úgy jött előre, mint egy gőzmozdony? Mi dőlt el ezen a második világbajnoki versenyen?... Semmi. Akkor miért kellett beledumálni?...

Mert ott volt a mikrofon?

De Christian Horner lehet, hogy a saját sírját ásta meg, mert: „Ezzel kiderült, hogy a csapatban Vettel szava többet ér, mint Horneré.” Ebben ugyan én eddig is biztos voltam, de nem lett volna szabad kiderülnie.

Viszont Marko doktor boldogan ölelte meg a célbeérés után a fiút, s elmondta: „Nem lett volna szabad ennyire túlfeszíteni a húrt (mármint Vettel idegeit), s ez bosszulta meg magát.” Egyébként ragaszkodott ahhoz, hogy a két tettestárs még ott, Malajziában kezet rázzon egymással, ami meg is történt. Az „őrjöngő” Webber papa dühös telefonhívására pedig Mateschitz négyszavas sms-t küldött: „Marknak jövőre is helye van a csapatban.” De Marko doktor mondott még egy igen érdekes, „több értelmű” mondatot is: „A csapatutasításnak akkor van helye, és akkor kötelező, ha a csapat érdekében történik.”

Vajon volt ilyen érdek?

A lényeg pedig? Amit már Rákosi pajtás is (nekem általános iskolás koromban bizony az volt) állandóan szajkózott: „Elvtársak! Nem szabad levágnunk és megennünk, az arany tojást tojó tyúkot!” (Nem is ettünk. Se tojást, se tyúkot.)

            Ez a tyúk a vörös bikánál, ha valaki nem tudná, Sebastian Vettel. És egyébként mindenki mondhat rá, amit akar.

Képek forrása: Vettel: BBC, http://bbc.in/11vFSJg; Vettel és Webber: Telegraph, bit.ly/11OFPoe; Mateschitz: BILD, http://bit.ly/16Z2Zw5