.jpg)
Lehet, hogy fölösleges, mert a mi időnkben (itt a múlt század hetvenes éveire gondolok) köztudott volt, de lehet, hogy ma már nem annyira, s ezért ide írom, hogy a címbeli jelzős szerkezet Stájerországot jelenti, a mi szótárunkban pedig még ennél is szűkebb, kisebb területet, az 1969-ben épült, még fiatal Österreichringet jelölte konkrétan.
Most folytathatnám azzal, hogy bő tíz évvel később ennek a pályának a neve igencsak erősen hatott az épülő magyar versenypálya ma is élő nevének, a Hungaroringnek a kiválasztására, de nem szaladok ennyire előre, van hely, s idő elég. Jó ugyanis tudni, feltéve, ha valakit érdekel, hogy az Österreichring elkészülte, majd a Forma-1 világbajnokság odatelepülése a hetvenes években, alapvetően befolyásolta a sportág magyarországi ismertségét, egyáltalán megismerését, majd az iránta való, egyre nagyobb érdeklődést.
Zeltweg, ez az akkor még kis városka már korábban felkeltette a magyar autóversenyzést kedvelő amatőrök (mert profik persze nem voltak) figyelmét. Ahogy nálunk a Ferihegyi repülőtér adott otthont egy-egy nagyobb autóversenynek, ugyanúgy Zeltwegbe kellett zarándokolnia Ausztriában annak, aki jó versenyt akart látni. Annak ellenére, hogy nekik volt már épített versenypályájuk, és a repülőtér persze, csak amolyan vidéki vircsaft volt.
Viszont volt benne üzlet, és ez ragadta magával a közeli Judenburg gazdagabb polgárainak a fantáziáját, és indította arra, hogy a nagy haszon reményében összedobjanak egy kis pénzt, és némi tartományi segítséggel megépítsék az akkor világszínvonalú versenypályát, az Österreichringet.
JOCHEN RINDT, NIKI LAUDA MÁR A TARSOLYBAN
Nekik azonban volt mire alapozniuk. Jochen Rindt már világbajnoki várományos volt (és poszthumusz az is lett), és a fiatal Lauda is a legjobb úton volt afelé, hogy Rindt örökébe lépjen. Ne feledjük, hogy a fiatal Niki Lauda éppen 1969-ben versenyzett nálunk a Népligetben, s akik szerették az autóversenyt, azoknak nem volt nehéz utána menniük az új Österreichringre. (Csak érdekességképpen: nekünk már harminc éve megvan a Hungaroringünk, de eddig mindössze egyetlen Forma-1-es versenyzőt tudunk felmutatni, Baumgartner Zsoltot, és manapság őt sem emlegetjük már az értékén.)
A Forma-1 iránt érdeklődő magyarok tehát értelemszerűen az Österreichring felé fordultak, és indultak el. Sok segítséget jelentett ebben, hogy a pálya akkori igazgatója, dr.Peter Ramsenthaler jó barátságot ápolt a Magyar Autóklub sportosztályának vezetőjével (és fordítva), Nádor Istvánnal. Ennek a barátságnak volt köszönhető, hogy Ramsenthaler doktor (aki sajnos fiatalon, hatvan éves korában életét vesztette egy terepkerékpár balesetben), a MUOSZ-ban tájékoztatót tartott az újságírók részére, sőt, a Magyar Televízió sportosztálya részére évente egy ingyen forgatási lehetőséget biztosított az Osztrák Nagydíj kapcsán. Így lehettem például én az a szerencsés flótás, aki elsőként készítettem fél órás filmet az akkor még Forma-3-azó Gerhard Bergerről, és Michele Alboretóról, többek közt.
És az sem volt érdektelen a magyarok számára, hogy Nádor Petya pedig időnként helyet kapott az osztrák verseny bírói testületében.
Summa summárum, (ahogy a latin mondja állítólag), én magam is úgy jutottam ki civilként, persze autós barátaimmal, Mester Istvánnal, Kiss Dezsővel, a pécsiekkel és másokkal az Österreichringre, hogy az Autóklubnál szerveztünk társasutazást a versenyre, mégpedig önköltségeset, valuta nélkülit.
Kiderült ugyanis, hogy Körmenden tankolva simán megjárható a Zeltweg-Körmend távolság oda-vissza, sőt úgy is, hogy az ember még csavarog is egy kicsit odakint. A világbajnokságban ezek az évek Jo Siffert, Emerson Fittipaldi, Ronnie Peterson, Brambilla, Reuteman és John Watson évei voltak, azaz ők nyerték ekkor az osztrák futamot.
Számomra a legnagyobb, máig sem halványuló élményt Brambilla szakadó esőben elért győzelme jelentette. Aki, amikor leintették a versenyt a féltávnál, és ő volt elől, mindkét karját a magasba kapta, a magára maradt autója pedig, mint a búgócsiga pörgött a célegyenes beton oldalfai között, fölfelé, a Mercedes csillag felé…
De a mázli vele volt.
Ellentétben az amerikai Mark Donohue-val, aki ennek a versenynek az edzésén szállt el, szinte szó szerint, a pálya akkor leggyorsabb kanyarjában, a célegyenes végén, amelyet ma Vost-Hugel kanyarként emlegetnek, de nekünk akkor egyszerűen a Mercedes Csillag kanyarja volt a bazi nagy jelkép miatt, amely előtte állt. Markot az akkor még divatos majomfogó drótháló fogta meg kirepülés közben, és még Grazban, a kórházban is sokáig úgy látszott, hogy semmi baja. Este még telefonon beszélt Penskével, az amerikai csapatfőnökével, és biztosította, hogy időben ott lesz az Indy rajtja előtt.
Reggelre halott volt. Az agyában megpattant egy ér, a vérzés nem volt észrevehető, de reggelre megölte.
BESZÁLL A MAGYAR TELEVÍZIÓ
Részben a fentebb elmondottaknak köszönhető, hogy a Magyar Televízió 1976 augusztusában, a magyar televíziózás történetében először, élő, egyenes közvetítést adhatott egy Forma-1-es futamról. Ennek a történetét már nagyon sokszor megírtam és most nem szándékozom túlságosan kiszínezni a történteket, csupán a tények.
Én, (sok évi külsőzés után) 1976 január elsején belső munkatárs lettem a televízió sportosztályán. Tőlem függetlenül, Bernie Ecclestone a hetvenes évek elején beszállt a Forma-1-be, s ekkorra lényegében már átvette annak irányítását, és megkezdte máig tartó hadjáratát a minél nagyobb haszon megszerzéséért. A cél csak a világ televízióinak a segítségével volt elérhető.
Bernie „Trójai falova” az ingyenes közvetítési ajánlat volt. Térítés nélkül ajánlott minden televíziónak két órás nagyszerű műsort: a Nagydíjakat. Abban az időben, ha jól emlékszem, meg ha nem is, egy átlagos nemzetközi focimeccsért ötezer dollárt kértek, ez az ingyen cirkusz tehát szinte visszautasíthatatlan ajánlat volt.
Szerencsénkre.
Ezért azután, amikor Radnai Tatus, az eurovíziós ajánlattal a kezében, pontban reggel nyolc órakor, mint szokott, megjelent a szobája ajtajában, és azt olvasni kezdte, mi ketten, Knézy Jenci meg én, kórusban üvöltöttük, hogy: Közvetítsük!
A Radnainak ugyan fogalma sem volt, hogy mit, de ő mindenre nyitott volt, ami izgalmas új dolog csak létezett. A döntő mozzanat azonban az volt, hogy nekem már megvolt a járt utam: vállaltam, hogy a saját autómmal, saját benzinemmel (3,50 volt egy liter) lebonyolítom az egészet, azaz a tévének ez ingyen van, Radnainak csak a két napidíjat kellett kibuliznia, és már ott is voltunk!
Az pedig már történelem, hogy a kezdés esőszünet miatt eltolódott, kicsúsztunk az élő adás idejéből, és öt körrel a verseny vége előtt nekem jutott az a kedves szerep, hogy elbúcsúzhattam a kedves nézőktől. A turnusvezető, Pallós Klári, kötelessége szerint ugyanis kiszólt a fülemre: Lapajkám, legyen szíves azonnal búcsúzzon el!
Az ő kérése természetesen parancs, (ma a számítógép szó nélkül elkapcsol), én jó katona lévén elköszöntem: öt körrel a verseny vége előtt! Jöhetett a négy (vagy hat?) páncélos meg a kutyájuk…
No meg a botrány.
Így aztán csak mi láthattuk, hogy a verseny végén a győztes Watson azonnal nekilát, és a társai harsány biztatása mellett levágja az addig dús, nagy fekete szakállát. Mert végre nyert. Egyébként Watson úr, minden idők talán legjobb televíziós kommentátora a mi szakmánkban, azóta is: Kopasz-szájú, mint „Szűcs György bátya…”
MEGÉPÜL A HUNGARORING
Még további tíz évig mindig mi jártunk át hozzájuk Forma-1-et nézni. És természetesen nem sokat tudtunk azokról a gondokról, amelyek az Österreichringet fojtogatták. Mert a pálya keresi mindig a legkevesebbet!- mondta figyelmeztetőleg Ramsenthaler, akit Ecclestone a legszívesebben már régen kirúgatott volna (ez végül is sikerült neki), mert véleménye szerint túlságosan jó, (az osztrákoknak jó) szerződést kényszerített ki tőle.
Akkor még, Kreisky kancellár alatt ezt nem csak megtehette, hanem el is várták tőle. Balgaság lenne ugyanis azt hinni, hogy az osztrákok, amikor arról volt szó, hogy a pályára ennyit, meg annyit kell költeni, akkor ne ugyanazt mondták volna, mint a magyarok, hogy inkább költsük bölcsődére meg óvodára, és így tovább. Mert ez hatásos duma, csak rossz üzlet. A ravasz Kreisky ezt úgy oldotta meg, hogy minden év elején magához kérette valamelyik milliomos cég tulajdonosát, és megkérte, hogy rendezze meg a Nagydíjat. Fizesse a költségeket, cserébe pedig annyit elengednek az adójából. Így jött létre a Memphis, meg a Grőbel Mőbel, meg a mit tudom én milyen Nagydíj.
Innen viszont máris a végére ugrok, hiszen nem történelmi regényt írok. A vége az lett, persze már jóval Kreisky után, hogy Ecclestone követelései már az eget ostromolták, a pályát pedig már nem tudták tovább menedzselni a tulajdonosok.
Mielőtt azonban ez a vég bekövetkezett volna, a friss új magyar pálya és az Österreichring egészen közeli kapcsolatba is került.
A Hungaroring előkészületei során ugyanis, az egyik budapesti tárgyaláson Ecclestone-t egyik barátja, Ernest Huppert képviselte (éppen akkor jött Bernie gépével, amikor a magyar sportvezetés fellélegzett, hogy mégsem lesz magyar verseny, mert nem szerepelt a következő évi naptárban), szerintem az egyetlen osztrák, aki ötven éves koráig még nem járt Magyarországon.
Ehhez képest meglehetősen jól feltalálta magát. Miután (ezt csak később tudtuk meg) Ecclestone őt bízta meg az osztrák pálya igazgatásával, (amely akkor éppen Bernie kezében volt), azonnal megtalálta azokat a magyar építővállalatokat, amelyekkel megépíttette az Österreichring új lelátóit, mintegy egymillió dollár értékben. Neveket többek között már csak azért sem írok, mert nem emlékszem, végül hogyan végződött az ebből keletkezett botrány, amely amiatt tört ki (az osztrák szakszervezetek indították), mert a magyar munkások állítólag engedély nélkül, vagy valami hiányában végezték ott, egyébként kiválóan, a munkájukat.
Na de hol van már a tavalyi hó?
KÉT DUDÁS EGY CSÁRDÁBAN?!
Amikor a Hungaroring belépett az üzletbe (1986), sokan azt jósolták, hogy a magyar pálya nem éli túl az első öt évét. A szenzációs indulás (300 ezer néző) után valóban hét szűk esztendő következett, mert a kedves NDK-s, és Csehszlovák barátaink látva a pálya sikerét, nem voltak hajlandóak annyi valutát adni a polgáraiknak, hogy azok abból el tudjanak jönni és be tudjanak menni a Hungaroringre.
Azután az első évtizedben nekünk még nem volt Kreiskynk, aki felérte volna ésszel, hogy ez mekkora üzlet, és ahhoz, hogy az legyen, be is kell fektetni némi pénzt. Az első, aki ezt belátta, az Békesi László, a Horn-kormány pénzügyminisztere volt, és a döcögő indulás után egyre nagyobb elismerést aratva jutottunk el a mai állapotig, amikor is a kormány előre elkülöníti a költségvetésben a Hungaroring számára szükséges összeget, amelyet azután a verseny másutt keletkező bevételeiből fedez, sőt még nyereséget is elkönyvelhet.
Az Österreichringnek, amely közben már nevet is váltott, és több évig A1-Ring néven futott, egy alapvető, behozhatatlan hátránya volt és van a Hungaroringgel szemben: az elhelyezkedése! Ausztria Zöld Szíve ugyan csodálatos, de a pálya közelében, éppen emiatt, nincs elfogadható méretű, pláne világváros. Sem Judenburg, sem Zeltweg, sem Knitteldorf nem az, és legkevésbé az Spielberg, amelyet az évek során éppen a versenypálya növesztett faluvá. Az osztrák futamot ezért elve kemping versenynek hirdették, és valóban, volt olyan iskolai osztály, amely évről-évre ott tartotta osztálytalálkozóját, persze sátorban.
Ma sem sokkal jobb a helyzet, a remek vidéki vendégfogadókon kívül nincs igazán nagy és magas minőségű szálloda a közelben, Sennáék például, persze Berger hatására a Wörthi-tó mellől jöttek át minden nap a versenyre. A bécsi úri közönségnek a Hungaroring ma is ugyanolyan közel van, mint a mai nevén Red Bull Ring.
A Hungaroring mögött azonban ott van Budapest, a szállodákkal és csajokkal teli világváros, amely ebből a szempontból felülmúlhatatlan. A másik, nem feledhető nagy előny, ami a kezdetekkor a legnagyobb hátránya volt a magyar pályának, az a biztos állami támogatás, amely az alapja a működésének.
A RED BULL RING ÉS A JÖVŐ
Amikor az osztrák pálya évekig szünetelt, akkor annak mindig anyagi okai voltak. Kifulladtak a támogatók, nem volt, aki odaállítson mögéjük tőkeerős vállalatokat.
Egészen mostanáig.
Néhány évvel ezelőtt ugyanis a felmérhetetlenül gazdag Didi Mateschitz, az energiaital-császár ugyanis, miután sorra nyerte csapatával a világbajnoki címeket csapatban és egyéniben is, a fejébe vette, hogy itt építi fel a Red Bull Várost, valamiféle „REDBULLAND”-ot, (lásd Disneyland) alkotva. Eredetileg a zeltwegi repülőtérre alapozva egy repülős iskola is szerepelt a terveiben, tudomásom szerint erről egyelőre le kellett mondania, de ahogy én ismerem, ez a lemondás csak ideiglenes.
A terv nagyobbik része már készen van, ott várja éppen most vasárnap, hosszú évek kihagyása után, újra a Forma-1 világbajnokságot. A pálya, a környezet modern, és gyönyörű, és benne van apai-anyai, amit csak egy ilyen új Napoleon nyújtani képes. De vannak olyan dolgok is, amelyek sajnos megismételhetetlenek.
Például az eredeti pálya!
.jpg)
A maga különleges lehetőségeivel, és veszélyeivel. Az eredeti célegyenes végében, emelkedőn lévő kanyart, amelyben Donohue elrepült, már rögtön átalakították, lelassították, mára pedig a pályának ez az egész hátsó szakasza eltűnt, nem játszik. És nincs többé az a hosszú és beláthatatlan (mert emelkedőkkel, lejtőkkel, enyhe kanyarokkal teli) egyenes sem, amely a megszüntetett Bosch-kanyarba futott, és a pálya leggyorsabb, emelt, félelmetes kanyarja volt. Ez utóbbi kiherélésének a magyarázata: az egyik edzésen Stefan Johansson elütött egy őzet a Texaco sikánból kijövet. Szerencséje volt, mert nem telibe találta, hanem csak az autójának egyik oldalával. Neki kutya baja sem lett, az őz persze atomjaira hullott. (Itt egyébként, lévén vadászterültet, a pálya közepe pedig szántóföld, mindig gond volt a levadászással. A Hungaroring vadai általában megmaradtak középen a völgybeli erdőben.)
Ezen felbuzdulva okos emberek kiszámították, hogy ha egy hasonló ütközés a fent említett egyenes végén, háromszáz kilométer feletti sebességnél történik, és a szenvedő alany csak egy néhány kilós nyúl is – az autó-versenyző-nyúl úgy vágódik bele a Bosch patkó alakú nézőterébe, mint egy kisebb atombomba.
Ez a veszély már szintén a múlté.
A NAGY KÉRDÉS: ?
A két versenypálya, bár a veszély mindig is fennállt, igazából soha nem volt komoly versenytársa egymásnak. Annak ellenére sem, hogy a Hungaroring közönségének a hetven százaléka (minimum) külföldi, főleg német ajkú szurkoló volt.
A békés együttélés egyik záloga az volt, hogy mindkét pálya közönségszervezését ugyanaz az iroda, az Ostermann látta el. Ennek mi inkább a hasznát láttuk, mint a kárát. Ez remélhetőleg most sem változik.
De nem tagadható, hogy a világ azonban, a harminc év alatt, igenis sokat változott. Hogy ebben a tekintetben mennyit és merre, azt majd csak most tapasztalhatjuk meg, most, hogy a régi rokon, a „SÓGOR RING” újra sorompóba áll.
Hetekkel a mi versenyünk előtt.
Képek:
