Lapaj szerint

Lapaj szerint

Karikák és kerekek - avagy sok Olimpia és egy kis Forma-1

6 komment 2014. február 13. 12:00 - Lapajszerint

Csak a rend kedvéért: 1972. szeptember 6-án én is ott ültem több ezred magammal Münchenben, az olimpiai stadion nézőterén, az újságírók szektorában. A nézőteret ezúttal nem a szurkolók, hanem a versenyzők, és a sportvezetők töltötték meg. A hangszórókból, míg a közönség gyülekezett, ezúttal nem a Helmuth Zachariás zenekara játszotta vidám dalok szóltak, hanem komor gyászzene hallatszott. A hangulat nyomott volt, valamennyiünk idegeiben még benne volt az előző napi túszdráma, a tragikus vég, és a félelem, hogy ez bármely percben megismétlődhet.

munchen.jpg

Előző este még, az első hírek érkeztekor, a központi sajtóközpontban hangos bravózás és taps csattant fel, mert ez még a mentőakció teljes sikeréről szólt, valamilyen félreértés nyomán. De csak percekig. Amikor jött a hideg zuhany: mindenki meghalt!

Nekem akkor már volt némi olimpiai tapasztalatom. Ott voltam már Mexikóvárosban is, négy évvel korábban, életem máig legcsodálatosabb olimpiáján, amelyen 260-an, azaz tízszer annyian haltak meg, mint Münchenben! Ezzel még véletlenül sem szeretném kisebbíteni az izraeli sportolók vértanúságának erejét, akiket Golda Meir hősi halottaknak nyilvánított, megérdemelten. Csak fel szeretném hívni a figyelmet, hogy ez a szörnyű, soha meg nem bocsátható terrorcselekmény nem szabad, hogy elfeledtesse az Olimpiai Játékokat fenyegető állandó veszélyt!

Török Ferenc doktor barátommal a minap hallottam egy komoly, tartalmas rádióbeszélgetést, amelyben mellékesen, de szóba került Szocsi, a versenyeket fenyegető terrorveszély is. És megütötte a fülemet, hogy neki is, aki pedig aranyat nyert (Balczóval és Mónával együtt), példaként mindjárt és csakis München jutott hirtelen eszébe. Ami persze nem csoda, ő Mexikóban versenyző volt, és csak a versenyével törődött.

De ennek ellenére Mexikóvárosban az olimpia megkezdése előtt diákzavargások voltak, (mert mindenki, akinek valami nem tetszik, azóta is az olimpiai játékok segítségével gondolja megoldani, fenyegetéssel, ijesztgetéssel a problémáját), és félő volt, hogy megzavarják majd az olimpia versenyeit. Az állami vezetők erre azt találták ki, hogy az lesz a legjobb, ha a lázongóknak teret adnak nézeteik kifejtésére. Adtak is.

mexiko.jpg

Szó szerint. A Három Kultúra Terére hirdettek nagygyűlést az olimpiai megnyitó előtti estére, és meg is tartották, több ezer ember érdeklődése mellett. Jelen volt mind a harmincöt diákvezér, és szabadon szónokolhattak is – egy ideig. Akkor viszont géppuska tüzet nyitottak rájuk, gyakorlatilag kivégezték őket, s velük még a tömegből több, mint kétszáz embert.

Ma ez, a müncheni események részletes ismertetésével ellentétben egy mínuszos hír a 68-as olimpia leírása mellett. Annak ellenére, hogy ennek a mészárlásnak hatása volt magára az olimpiára is. Az olimpiai falut ugyanis feltűzött szuronyú katonák védték állandóan és egész idő alatt, az olimpiai stadion oldalába (ez egy dombon állt), pedig légelhárító ütegeket állítottak az esetleges támadások esetére. De ez még nem volt elég: menetrend szerint rendőrségi helikopterek járőröztek a stadion légterében, hogy késlekedés nélkül be tudjanak avatkozni veszély esetén. (Nem tudom megvan-e az a fényképem, amelyen Oltványi Ottó (MTI) kollégám lábfeje látható a stadion látképe felett: ő ugyanis jó pénzért elintézte a rendőrökkel, hogy felvigyék, ő pedig ezzel a fényképpel dokumentálta, hogy nem mese az, amit mi ott átéltünk.) 

Ez volt tehát az a boldog, békés olimpia, amely után következett München. Ám mondhatok későbbi példákat is. Montrealban, és ez nem csoda, még erősen kísértett München, de főleg Carlos, a gengszter fenyegetése. Azt, hogy Carlos milyen rettegésben tartotta akkor egész Európát, sőt, mint látni fogjuk Kanadát is, azt ma élő ember el sem tudja képzelni. Ha pedig azt is tudtuk volna, azaz tudták volna a kanadai szervezők, hogy a rettegett Carlos akkor éppen jól megérdemelt szabadságát tölti, pihenéssel nálunk, Budapesten (!!!), akkor megspórolhattak voltan néhány millió dollárt, és rettegést. De nem tudták.

Ezért olyan rendszabályokat hoztak, amilyenhez azóta sem, Szocsiban pláne nem hoztak még csak hasonlókat sem. Talán, mert fejlődött a világ. Tehát: kihirdették, hogy az olimpiai létesítmények környékén nem szabad futni! Két embernél több nem beszélgethet, mert három ember már csoport, és azt azonnal feloszlatják… és így tovább. És nem csak beszéltek, hanem cselekedtek is. Minden olimpiai buszba először egy katona szállt be és leült a busz végében, aztán jöhettek a versenyzők, és utolsónak még egy katona. A termekben, a versenyek alatt, Persze nem egyenruhás, de katonák ritka sorfala áll végig, szemben a lelátókkal, az események helyett a nézőket figyelve.

Az öttusa lovagláson az egyik német újságíró futva igyekezett a stúdiójába jelenteni, de soha nem ért oda, mert három lépés után földre terítették, fogdába vitték, és minden diplomáciai erőlködés ellenére az olimpia első hetének a végéig ott is tartották.

Amikor az öttusa víváson Onyiscsenkót csaláson érték, a stadion folyosóján Székely Tibor (aki elkapta), Kárpáti Rudolfnak, és nekem mesélte (volna), hogy hogyan csalt, és hogyan vették észre. Két mondat után már mellettünk volt egy rendőr és tisztelettel közölte, hogy fejezzük meg a gyülekezést. Azzal hátra lépett.

Mi nem mozdultunk, mert Tibor még mondani akart valamit, de ekkor már mind a hárman szembe találtuk magunkat két-két rendőrrel, akik a hónunk alá nyúltak, és elvittek a világ három tája felé és udvariasan utunkra engedtek. Megszüntették a csoportosulást. De nem folytatom, nem könyvet írok, (bár azt is írtunk már valamikor régen, Lukács Lászlóval, és más kollégáimmal a terrorfenyegetésekről az olimpiákon címmel), csak emlékeztetni szeretnék: nincsen új a Nap alatt! Az olimpia nagy kísértés mindenféle és mindennemű gazemberek számára. Mi azért nem mentünk ugye Amerikába, mert „nem volt biztonságos”. A románoknak az volt. Egy csomóan azért nem jöttek el Moszkvába, mert „Dafke!” Aztán ott volt Szöul, ahol hála Istennek nagyon szép olimpia volt…

Báró Pierre Coubertin mindenek felett és mindenek mellett és ellenére, elsősorban egy nagy álmodozó volt. Egy naiv, talpig becsületes ember. De olyannyira, hogy amikor a megálmodott olimpiája, amely álmára mindenét ráköltötte, végre hasznot hozott, addigra szegény volt, mint a templom egere! A berlini olimpia idején már régen nem volt a NOB elnöke, s az éhhaláltól nagy valószínűséggel az mentette meg, hogy Adolf Hitler azzal próbálta meg leszerelni az 1936-os olimpiát bojkottálni kívánókat, hogy 10 000 birodalmi márkát juttatott (az olimpiát már meg nem érő) Pierre Coubertinnek. Akinek az újkori olimpiával többek között ez volt a célja:

Azt követelni a népektől, hogy egymást kölcsönösen szeressék, egyfajta gyerekesség. Ám felszólítani őket, hogy figyeljenek egymásra, ez már nem utópia. De, hogy figyeljenek egymásra, előbb ismerniük kell egymást.”

Erre való az olimpia. Hogy belül mit érzett, azt az álnéven benyújtott, és aranyérmet nyert költeményéből tudhatjuk meg. Csak az utolsó versszakot idézem: 

            „A béke vagy te, Sport!
            a népeket egymáshoz fûzõ szép szalag:
            és testvérré lesznek mind általad,
            önuralomban, rendben és erõben.
            Mert önbecsülést tanulnak az ifjak
            tõled, s más népek jellemét is éppúgy
            megértik s nagyra tartják, hogyha te
            tanítod õket túlszárnyalni egymást:
            mert versenyed a béke versenye.”

Nos, erről van szó. És arról, hogy amióta ez a gondolat megjelent, s modern olimpiák szellemévé vált, azóta mindig akad valaki, vagy valakik, akik el akarják tépni ezt a „szép szalagot”. Mert mindig voltak, és vannak olyan emberek, mint a bolhás kutyák, akiknek mindig viszket valami, akiknek semmi se jó, és az olimpiákat, mint a világ legnagyobb békés összejövetelét szeretnék felhasználni céljaik megvalósítására. Ahány olimpia, annyi különböző próbálkozás. Amelyek közül eddig egyetlen egy sem vezetett eredményre, az olimpiai szellem, a láng kioltására. Megfelezni a világot kétszer már sikerült, de megállítani a mozgalmat nem!

A legközelebb e célhoz a müncheni terroristák jutottak, bár nem egészen ezt akarták, hanem felhívni a figyelmet a Fekete Szeptemberre, a mozgalmukra. De akkor, ott a müncheni stadionban mindannyian éreztük, hogy a Játékok jövője forog kockán. És a félelem ülte meg a stadiont. A sajtóhelyeken ülve, egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy az aréna felhördül, mindenki felénk néz, mi hátra néztünk, és fejvesztve, mint a patkányok rohantunk lefelé, a pálya szintje felé, és reszketve vártuk, hogy mi történik…            Nem történt semmi. Illetve annyi, hogy a sajtóhelyek mögötti falra valakik egy óriási izraeli zászlót lógattak le, tüntetésül a terror ellen. És mindenki, aki észrevette menekült a „tűzvonalból”, és várta, hogy valakik majd tüzet nyitnak a tüntetőkre…Igen. Féltünk.

És ezen a gyásznapon, ebben a félelemtől áthatott légkörben volt bátor, és történelmi tett, az ekkor már 85 éves Every Brundage, az egyébként sokat bírált „Nagy fehér főnök”, a NOB elnökének a beszéde. Amelyben kijelentette, hogy a Játékok másnap folytatódnak. Többek között ezt mondta:

 A játékoknak folytatódniuk kell! Nem engedhetjük meg, hogy egy maroknyi terrorista megsemmisítse a nemzetközi együttműködés és jó szándék eme alapkövét.” Majd még ezt:

Csak amikor a világ politikusai is elfogadják az igazságos vetélkedésnek (fair play) és a tiszta sportszerűségnek (good sportsmanship) a sportban érvényben lévő elveit, csak akkor lesz béke és egyetértés a világon.”

Ettől sajnos, még mindig messze vagyunk. Szocsi felé közeledve, és tapasztalva azt az érthetetlen ellenkezést, azt az aknamunkát, amely ezt a (ma már tudjuk) gyönyörű téli olimpiát megelőzte, nem tudtam megállni, hogy ne mondjam el a magam véleményét ebben a tárgyban. Hogy ne figyelmeztessem az embereket, hogy ne dőljenek be minden baromságnak. Hogy ne higgyék, hogy akik ma az olimpia ellen ágálnak, azok nem a saját pecsenyéjüket akarják megsütni, hanem nekünk akarnak jót. Egy fenét!

Nevetnem kell, amikor olyan államok, amelyek korábban már milliárdokat öltek nem is egy olimpiába, most aggódnak az oroszokért, mert olyan sokat költöttek Szocsira. „És majd meglesz ennek a böjtje!” – mondogatják. Biztosan. Barátaimtól tudom, hogy Montreal városa még mindig fizeti a hetvenhatos olimpia részleteit. Viszont kapott helyette, akkor, egy kicserélt, új várost. És London sem fakadt sírva, hogy mennyibe került a Játékok.

Szerintem inkább savanyú a szőlő. Ahogy a mostani NOB elnök a beszédében is elmondta: „…mert itt, Szocsiban az oroszok felépítettek egy nagyszerű téli sportközpontot, amilyenek szerencsésebb országokban évszázadok alatt alakultak ki.” Magyarul: az a baj, hogy a ruszkik, ebben a tekintetben most átugrottak legalább egy évszázadot. És még nincs vége!

Most ugyanis az olimpiai, természetesen elnyomja a leendő Forma-1-et. Elfelejtik, hogy abban az ötven milliárdban alighanem benne van az elkészült Forma-1-es versenypálya, amelyen az idén már verseny lesz, az első Orosz Nagydíjat futják majd. Kíváncsi vagyok erre mit lép majd a „nyugati világ”, vajon úgy fikázza majd, mint harminc évvel ezelőtt próbálta a mi versenyünket. Vagy elájul attól, hogy Monaco, Szingapúr után most egy harmadik Monte Carlóba érkezik a világbajnokság?! Mert ahogy elnézem, a környezet most már van olyan, mint a másik két említett helyszín…De erről majd később. Amikor itt lesz az ideje.

Most a tél van műsoron. Szocsi. Az olimpia. Ahonnan pompás versenyeket látok. Ahonnan egy versenyzőtől azt hallom: „Az a jó, hogy itt belül, a faluban és a versenyszínhelyeken nem kell milliószor igazolnunk magunkat, és kipakolnunk a csomagjainkat, mint az előző olimpián…” A NOB elnök Thomasz Bach-tól pedig (vívó olimpiai bajnok, akinek a versenyét Montrealból én is közvetítettem), azt, hogy: „…Határozottan kijelentem, hogy az olimpia a versenyzőké, a résztvevőké! És kérem, a politikusokat, hogy hagyják is meg nekik! Mert az olimpia nem lehet eszköz a politikai, vagy társadalmi nézeteltérések megoldására!”

Nem pontosan idéztem, hanem értelem szerint, hely hiányában. De úgy éreztem, abban a pillanatban, amikor hallgattam őt, hogy végre egy új Brundage-t hallok, egy kemény elnököt, akinek vannak céljai, és ereje is ahhoz, hogy azokat megvalósítsa! Bizony, el a kezekkel az olimpiáktól!

Mert egyébként nagyon vicces dologba is keveredhetnek valakik. Mondjuk a német (és francia) államelnök, akik távol maradtak Szocsitól az emberi jogok, és benne a melegek jogainak a védelmében, ami nagyon tiszteletre méltó álláspont. Csak azt nem értem, hogy mi köze van ehhez az olimpiának, a versenyzőknek, akik között, ha valahol, akkor megvalósulnak az emberi jogok, ahogy azt fentebb Coubertin leírta. Sőt, abban is biztos vagyok, hagy vannak közöttük, teljes megbecsülésben melegek is. Akkor viszont, a megnyitó ünnepség kellős közepén, amikor Szujó Zoli elmondta a nyilván kötelező szöveget a bevonuló német csapat láttán: „…Szivárványszínű dzsekiben jönnek, s ezt az egyenruhát a melegek jogainak csorbítása elleni tiltakozás kifejezésére találták ki a csapat számára…” vagy valami ilyesmit. Ekkor kapott el a hangos nevetés. Felvillant előttem ugyanis a müncheni olimpia képe, és az, hogy a németeknek nem kellett mást csinálniuk, csak lemásolniuk az ottani olimpiájukat!      Mert ha volt szivárványszínű olimpia valaha, akkor a müncheni az volt!

munchen2.jpg

Még a záróünnepség fölött is egy hatalmas szivárvány ívelt át a stadion légterén, amolyan levegővel fölfújt színes hurka. És minden létező olimpiai helyszín, kiadvány, papír, szóval minden az olimpiával kapcsolatos dolog a szivárvány színeiben pompázott. Hogy miért? Ez volt az első olimpia, amelyet a televízió színesben közvetített. Ehhez azonban az kellett, hogy minden, amit a kamerák láttak, azonos színnel, sőt azonos „színhőmérsékleten” legyen kifestve. Ennek megfelelően pingáltak aztán ki mindent, de mindent! Pedig Szocsiról még szó sem volt. De már megrendezték a szivárványszínű olimpiát. Az elsőt, és egyetlent. Hát nem röhejes?

A bejegyzés trackback címe:

https://lapajszerint.blog.hu/api/trackback/id/tr365811898

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Csizi12 2014.02.13. 14:21:19

Kedves Lapaj!

Örülök, hogy kis kihagyás után ismét klaviatúrát ragadott, és megosztotta gondolatait. Írásával teljesen egyet értek.

vladek 2014.02.13. 15:17:51

Remek volt olvasni, köszönet érte!

Dömperigyon 2014.02.13. 18:05:16

Szívemből szólt, Sándor, köszönöm, hogy leírta ezeket a gondolatokat. Örülök, amikor kiderül, hogy a világ nem két hete lett feltalálva, és a mai "megmondó géniuszok" előtt is volt már némi civilizáció.

nikarágja 2014.02.13. 19:51:48

Hello Lapaj! Azon rágódom, mikor is találkoztunk utoljára személyesen, de már rég lehetett sajnos. Üdítő volt most olvasni tiszta gondolataidat a sportolók szellemiségével átitatva. Köszönet érte és várom a folytatást, megha akár a formula1versenyig is kelljen várni rá. Jó egészséget kíván egy olimpiarajongó!

nikó 78 2014.02.13. 22:16:22

Komoly gondolatok ezek. Az biztos, hogy a leggusztustalanabb dolog olyan embereket fenyegetni, akik az életüket tették fel a sportra. Mert abban a legelvakultabb idióta is biztos lehet, hogy aki egy olimpiára, vagy vb-re kikerül, az egy mindennapi ember életéhez képest, mennyi lemondással jár együtt, hosszú éveken keresztül. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy egy élsportolónak aktív évei után, mindenképpen távol kellene maradnia a politikától, mert az egészséges versengés szellemisége az ellenpóluson van, a világ legaljasabb foglalkozásához képest. De sajnos ez nincs így. A politika előszeretettel bújik nagy nevek mögé. Nálunk is ez az utóbbi évek divatja, és ez a normális emberekben is visszatetszést kelt, hát még az elvakultakban.PL: Szöul nagy olimpiai bajnoka 3 komoly tisztséget is betölt egyszerre????

hguti 2014.02.14. 20:05:46

Nagyszerű gondolatok. Bárcsak így tudna írni a fiatal generáció...
süti beállítások módosítása