Kedvenc kommentátoraim egyike (Florian König), aki túl van már a négyszázadik (igen,400 !) Forma-1-es versenyén, a szingapúri varázsos éjszakában kissé elragadtatta magát (szerintem), mert a közvetítés végén, búcsú közben többször is „álomversenynek” mondta a látottakat, az éppen befejeződött, immár hetedik szingapúri nagydíjat. A mellette álló Niki Lauda pedig erősen bólogatott, teljes egyetértése jeléül, ami nem kis dolog.

Normál esetben eszembe se jutna megkérdőjelezni e két jeles férfiú véleményét, de ezúttal azért kénytelen vagyok beszámítani, hogy számukra nyilván azért lett nagyszerű álom ez a külsőségeit tekintve varázslatos, az Ezeregyéjszaka Meséit idéző esemény, mert német autó (Mercedes), német csapat vitte el a pálmát, s bár Lauda „csak” osztrák, viszont a német csapat egyik vezetője.

Szingapúr nekem is a szívem csücske, és nagy a gyanúm, ha valaki csak egyszer is járt ott, mint én, örökre a szívébe zárja ezt a várost, amely állam is egyúttal. Mert Monte Carlo se kutya, de Szingapúr azért rátesz a nagy előd értékeire még néhány lapáttal (mire most nem térek ki), ami pedig a tisztaságát, gazdagságát illeti, hát abban szintén fölözi amazt.

Másnak persze lehet más a véleménye, attól az enyém még ez marad, főleg ha meglátom a város csodás sziluettjét, aztán közelebbről a házait, a Marina Bay szálloda három „lábát”, három tömbjét, amelyet fölül a világ alighanem legmagasabbra tett uszodája fog össze, amelyből koktélt iszogatva lehet nézni a versenyt is akár…

Egyébként jellemző, hogy itt is a szükségből kovácsoltak erényt, mint szinte mindenből: a három szállodatorony egymagában túlságosan kilengett, félő volt, hogy el is dől, össze kellett kötni valamivel. Ez a valami lett azután az uszoda. Kellemeset a hasznossal.

De elég ennyit az álomról, mert ha átmegyek a Sentosa szigetre, akkor teljesen elfelejtem a versenyt, és az, ebben a pillanatban megbocsáthatatlan lenne.

Königék, és velük sok-sok mindenki álma természetesen a mostaninál is sokkal pompásabb lehetett volna, amennyiben a Mercedes másik autója is, amelyben Nico Rosberg ült, el tudott volna indulni a versenyen, és szégyenszemre nem marad ott a rajtnál.

Valójában már az is nagy teljesítmény volt, hogy egyáltalán elő tudták csalogatni a boxból, amikor ki kellett menni a rajtfelálláshoz. Már mindenki más eltávozott, amikor még a szerelők csapata kétségbeesetten dolgozott Nico autóján, pontosabban matatott benne itt-ott, Rosberg pedig nyomkodta a kormánykeréken a gombokat, vizslatta a nem működő kijelzőt, amely nélkül az autót még elindítani sem lehet.

Nem túlzás ugyanis azt állítani, hogy a ma Forma-1-es autójának az agya a kormánykerékben van. Amely kerék már minden, csak nem kerék, azaz kerek, viszont van rajta harminchat gomb, viszonylag nagy képernyő, amelyen millió jelzés jeleníthető meg, de főleg: az egész egy nagy teljesítményű számítógép, amely gyakorlatilag mindent elintéz. (Amire utasítást kap. A versenyzőtől, vagy bentről, a boxból.)

Mindenütt kutattak, kerestek, de érdekes módon magát a kormányt nem voltak hajlandók kicserélni, bár Nico már le is vette és szívesen megszabadult volna tőle, de nem. Mindenki csupa ideg volt már, csak egyetlen ember volt, akinek egyetlen arcizma se rándult, amikor interjút kértek tőle ebben a helyzetben, Tito Wolf, a csapat vezetője: „Egyelőre nem tudjuk mi a hiba. Valószínű, hogy valahol egy kábel törött/szakadt el.” – mondta faarccal. Később kiderült, hogy neki volt igaza, valóban egy drót volt a ludas az egészben. Én, némi rosszmájúsággal pedig még azt is tudni vélem, hogy Toto miért nem izgult. Mert neki tulajdonképpen kapóra jött, hogy most majd Hamilton nyer, Nico-nak meglesz a második kiesett versenye, a két menő közötti „látványos” párviadal pedig magas hőfokon, fej-fej mellett folytatódik!

Így is lett ugye. Lewis simán nyert, átvette a vezetést a világbajnokságban, s a világ szurkoló tömegeinek az a része, amely érte él és hal, boldog lehet. Most izguljanak egy kicsit, gondolom Szuzukáig, a Rosberg hívek.

Így kell ezt csinálni.           

FEHÉR BOT NÉLKÜL

Charley Whiting, az FIA versenyigazgatója, nem tudom a saját feje után, vagy Bernie ötletére, de egész forradalmat csinált Szingapúr előtt azzal az új előírásával, amely megtiltotta a csapatok számára a verseny közbeni rádiózást! Nyilván az indította erre a radikális lépésre, hogy az utóbbi hónapokban már elszabadulni látszott a pokol, azaz – a sok esetben valóban segítséget jelentő rádiókapcsolatot a csapatok már olyan „tökélyre” fejlesztették, hogy az autót már nem is a benne ülő versenyző, hanem a csapat pulpitusán, a számítógépeik előtt ülő mérnökök vezették! Ők adta utasítást szinte mindenre, s juttatták jogtalan előnyhöz versenyzőiket.

Nem sorolom most fel itt csak a legutóbbi versenyek botrányos eseményeit sem, ezeket mindenki ismeri, és sorba állíthatja magának, a lényeg, hogy a tisztességtelen külső segítségadás lassan, de biztosan eluralta az egész Forma-1-es mezőnyt.

Whiting „kiáltványa” bombaként robbant, és természetesen minden csapat azonnal tiltakozott ellene! Naná! De Charlie nyilván eleve számított erre az elemi felháborodásra, ezért már készen is volt egy szelídebb változattal, amelyben még nem tiltotta be a rádiózást, de szabályosan, pontokba szedve felsorolta, hogy mit nem szabad közölni a versenyzőkkel a rádión. Egyelőre ezt vezették be már Szingapúrban, de jövőre akár a teljes tiltás is várható, ennek pontos kidolgozását a téli szünetre halasztották.

Az új szabálypontokon még meg sem száradt a tinta, azaz a festék, de már természetesen szinte valamennyit megszegték, annak ellenére, hogy külön nyolc szakembert ültetett be rádióhallgatásra Whiting, hogy minden hívást figyeljenek, ellenőrizzenek, és büntessenek. De a szabályokkal úgy vagyunk, mint a keresztyének a Tízparancsolattal: gyakorlatilag nincs ember, aki ne szegné meg valamelyiket, vagy akár többet is, minden nap. A csapatok is azonnal megtalálták a félreértelmezhető tiltásokat, és csak mondták a magukét, nehogy már eltévedjenek a szegény versenyzőik a pályán a mankó, (vagy inkább fehér bot?) híján, amit ezek az utasítások jelentenek.

Mindennek ellenére, a verseny igazolta, hogy gond nélkül le lehet futni az állandó utasításokat, tájékoztatásokat adó rádiózgatások nélkül is.

HÁNYAN IS ÜLNEK MA EGY F1-ES AUTÓBAN?

Mint tudjuk, a Forma-1-es versenyautó jellegzetesen monocoque, (monoposto, együléses), de annyira, hogy az az egy versenyző is alig fér el benne. Vannak azután kétüléses versenyautók, amelyekben megvan a második ember helye, de nem kell beülnie, (Le Mans, GT , Túraautó világbajnokság pl.), ez a hely valamikor a szerelőé volt, de ma már nincs rá szükség. Végül a rali, amelyben a hőskorban elég volt a versenyzőnek egy hatvankilós homokzsákot maga mellé ültetnie, és máris repeszthetett, de amelyben ma már elképzelhetetlen egyedül ülnie az autóban.

Az együléses autókban, így a Forma-1-ben is az alaphelyzet az volt nagyon sokáig, (és ez lenne a tisztességes ma is!), hogy a versenyző, attól kezdve, hogy elindult a verseny, magára volt utalva! A saját tudására, eszére, tapasztalataira és képességeire. A gép alá volt rendelve, és rajta múlott, hogy mit tud kihozni belőle!

Magára volt utalva, de nem volt magára hagyva! A tájékoztatására ott voltak (és vannak) a megfelelő zászlók, és ott volt a célegyenesben bemutatott tábla, amely minden szükséges adatot közölt vele a versenyben elfoglalt helyzetéről. (Ezt még ma is használják, nem tudom miért.)

Ezek voltak a klasszikus idők, a tisztességes versenyek. Annak ellenére, hogy a rádió, sőt a televízió is régen ismeretes volt már a kezdet kezdetén, 1950-ben is. De akkor a versenyzők menet közbeni rádiós utasítgatása még nem fért bele a „gentleman sport” sportszerűségi ideáljába.

Persze oda ma sem fér bele. De hol vagyunk már „az úri tisztességtől” ?!...

Az első nagyobb botrányt a Honda kavarta a rádiózással, akkoriban, amikor megjelent a tízhengeres, mindenkit verő turbómotorjaival, amelyekbe, még menet közben is „bele tudott szólni” otthonról, a gyárból!...

Amikor ez kiderült, botrány lett, és betiltották a rádiózást.

De aztán visszalopakodott, egyirányú közléseket engedélyezve, aztán kétirányút, aztán már itt is vagyunk, ahol vagyunk.

A telemetria, az első időkben, amikor még én is nap, mint nap találkoztam vele munka közben, 67 pontról jelentett a boxba az autóról menet közben. Hatvanhét adatot, persze állandóan, de ez nem túl sok. Ma egészen biztosan ennek a többszörösét kapják a boxbeli számítógépek, hőfokokat, átfolyási sebességet, és ki tudja még mit nem…

A versenyző ül az autójában, fogja a kormányt, és arra vigyáz, hogy megmaradjon az úton/pályán. A mérnökök és technikusok tucatjai pedig lesik a számítógépeket, a monitorokat, az azokon megjelenő grafikonokat, és azonnal elemzik a látottakat. Ami fontos, ami figyelemre méltó, azt azonnal közlik a pálya széli pulpituson ülő csapatfőnökkel és mérnökeivel, s azok ha szükséges, már nyomják is a gombot, és már mondják is a versenyző fülére az okosságokat.

Azokon az információkon felül /!/, amelyek a kormányon lévő kijelzőn azonnal megjelennek. Tehát olyanokat, amelyek már a verseny tisztaságát kérdőjelezik meg!

Hányan ülnek akkor ma verseny közben a versenyző mellett a „cockpit”-ben...

Öten?...Netalán tízen?... (A pályákon a régi boxok alapterületét néhány évvel ezelőtt a duplájánál is nagyobbra kellett növelni, hogy a számítógépes abtájlung beférjen)…Esetleg húszan?

Egy biztos. A mai versenyzők nincsenek egyedül az autóban. Valamennyien a csapat köldökzsinórján lógnak, menet közben is onnan kapják az éltető, sikerre vivő erőt, mint a magzat az anyja hasában.

EGYÉNISÉGEK KELLENEK!

Ezt nem csak én mondom, hanem erre a következtetésre jutottak az FIA észkombájnjai is azokon a bizonyos vésztanácskozásokon, amelyekről én is beszámoltam hetekkel ezelőtt, s amelyeken a Forma-1 nehéz helyzetét vitatták meg. Ez természetesen csak az egyik következtetés volt, de nagyon lényeges. Ennek egyik leghevesebb képviselője azonban az a Montezemolo volt, aki éppen a napokban búcsúzik a Forma-1-től, és kérdés, utána ki marad, aki tenni is hajlandó lesz ennek érdekében.

Bár azt kell mondanom, hogy Charlie Whiting fentebb ismertetett parancsa, és a jövőre beígért tiltás ebbe az irányba mutat, és amennyiben be is tartják, alapvető változásokat hozhat rövid időn belül.

Mert mitől is voltak (lettek) nagy egyéniségek Azok a csodálatos férfiak az ő masináikkal? Attól, hogy csak ők tudtak bánni, közlekedni, nyerni azokkal az ütött-kopott (vagy éppen csillogó) tragacsaikkal, amelyeket a hétköznapi ember csak elszörnyedve csodálni tudott. Azzal a derék Italával, amellyel Borghese herceg egészen Pekingig elment, a ma embere az utcája sarkáig se merne elindulni, és én magam is láttam azokat a régi Mercedes versenyautókat, amelyben ülve az ember feneke-lába alatt futott a talaj, nem lévén, mert minek, padlólemez.

Fangio, Stewart, Clark, Mansell, Lauda, Prost, Schumacher, Senna, Keke Rosberg, de akárki a nagyok, a legendák közül azért vált legendássá, egyéniséggé, mert önmagából kellett beleadnia a sikerbe azt a pluszt, ami a többiek fölé emelte!

Nem a csapat pumpálta bele az adatokat, mondta meg, hogy mikor, mit csináljon, hogy puha-e az első kereke, vagy lóg-e a jobb hátulja, hanem magára utalva, a saját idegeiből, lelkéből, agyából kellett megoldania a legnehezebb helyzeteket is!

A közönség pedig megérezte, és értékelte ezeket a tulajdonságokat, a különleges tehetséget, erőt és tudást.

A ma versenyzői feltehetően semmivel sem alábbvalóak a régi nagyoknál. De a ma versenyzői egyszerűen nem kapják meg azt a lehetőséget (és éppen a „technika” túlburjánzása miatt), hogy igazi, valódi egyéniséggé váljanak. És még az olyan kiemelkedő tehetségek esetében is, mint Sebastian Vettel, marad a nép „szájában” némi keserűség: „Ez a gyerek nem magának köszönheti a négy világbajnokságot!”  

Ezért tapsolok én lélekben a rádiótilalomnak, mint az egyik, de nagyon fontos lépésnek, amely visszavezethet a tisztességes, korrekt versenyzéshez.

Ami egyelőre még messze van.

A LOGIKUS CÉL – A DRÓN

Én, természetesen csak egy vagyok sok közül. És nyilván sokan nem értenek velem egyet. Wéber Gábor fiatal barátomnak és kollégámnak, aki pedig versenyez is például más a véleménye. Röviden szólva az, hogy szép-szép a tiltás, de a fejlődésnek nem lehet és szabad ellenállni, a rádiózást a fejlődés hozta magával, tehát engedni kell, persze korlátokkal.

Lelke rajta.

A fejlődés azonban sok mindent hozott, amit nem kellett volna, vagy nem feltétlenül kell élni vele. Mondom én. De ez tényleg csak ízlés kérdése. De inkább elmondok egy történetet.

A véletlen úgy hozta, hogy az általam személyesen is, közelebbről ismert Forma-1-es versenyzők egyike a papa, Keke Rosberg, még 1976-ból, és a fia, persze sokkal későbbről, még Opel szériás gyerek korából. Utoljára Estorilban találkoztunk, Keke már régen nem versenyzett, a gyereket, Nicót kísérte, büszke apa, csillogó szemmel. Igazi családi idill volt, persze a mamával együtt, az övék…

Amiért ez most eszembe jutott, az a következő.

Ha van a világon akaratos, keményfejű, önfejű ember, akkor Keke Rosberg az. Aki a végül is világbajnoki címet hozó amerikai futam előtt riporteri kérdésre, hogy mit csinál majd ha célba ért, annyit mondott: „Ha nyerek, ha nem, először is megiszom egy pofa pálinkát!”  És meg is tette. Ment a saját feje után…

És itt van az általam aranyos, kedves, tisztelettudó kisfiúként megismert mai világbajnoki aspiráns Nico Rosberg, aki ma is kedves, ma is mosolygós, de akinek már nem adatott meg, hogy olyan „önjáró” legyen, mint a papája. Nicónak szimulátoron kell edzenie, gyakorolnia, megismernie a pályákat, Nicónak a számítógép monitorán mutogatják, hogy melyik kanyarban melyik vonalon kell majd haladnia a gép szerint, és Nicót letolja bentről a mérnök, ha húsz méterrel hamarabb fékez kint a pályán, mint amit a számítógép előírt…

Minden technikát alá tesznek, ami a világbajnokság megnyeréséhez kellhet, de nem bízzák rá, hogy a saját feje után menjen, gúzsba kötve kell táncolnia.

Ehhez képest Ayrton Sennában többek közt az volt zseniális, hogy amikor kijött egy gyors körről, fejből elsorolta, hogy melyik kanyarban hány tizedet veszített, és miért, aztán visszament, újabb kör, újabb elemzés. Számítógép nélkül.

Közben kaptam egy képet Nádasdi János barátomtól, (aki pilótának, nem autóversenyzőnek, hanem pilótának indult, és repülő oktatóból hosszan a MAMSZ főtitkára lett, majd huszonvalahány évig a Magyar Nagydíjak rendező bizottságnak az elnöke, ami most persze nem számít semmit), viszont ezen a képen egy normál méretű szúnyog látható, egy emberi kézfejen, amint éppen megszúrja és szivornyázni kezd.

Gondoltam én.

A szövegből viszont az derül ki, hogy ez a szúnyog nem szúnyog, hanem egy szúnyog alakú és méretű DRÓN,  amely távirányítással képes bárhová bejutni, bárkit megcsípni, vért venni és DNS mintát, de körülnézni a lakásodban és még ezer féle dolgot.

Hát ez a fejlődés! (És most felesleges azon vitatkozni, hogy ez a műszúnyog valóban létezik-e, mert ha egyelőre csak átverés, akkor sincs semmi akadálya, hogy hamarosan valósággá váljon)

Mert ma már drónok bombáznak, ha kell drónok autóznak, megoldott a közúton a vezető nélküli autóközlekedés, csak az utakat kell megépíteni hozzá. Már a mi 4-es metrónkon sincs szükség vezetőre, megy az magától.

Akkor miért ne lehetne olyan Forma-1-es verseny, amelyen DRÓN-autók rohangálnak körbe körbe, amelyeket a boxok mélyéről okos emberek irányítanak, mindig úgy, hogy a nézők a körmüket rágják le izgalmukban.

A technika már megvan, csak akarat, döntés kérdése az egész.

A korlátok nélküli fejlődés logikus célja csak egy lehet. A DRÓN.

HOGY MENNYIRE VOLT IZGALMAS SZINGAPÚR?

Ez ízlés kérdése, és ízléseken nem lehet vitatkozni. Szerintem dögunalmas volt. De vita helyett szeretném, ha végigböngésznék a verseny körszámlálóját, amelyet a Motorsport Aktuell-ből mentettem ki az Önök számára. (Az én időmben ezt nekünk, riportereknek kellett vezetnünk, közvetítés közben. Csak úgy mondom.)

Ha figyelmesen végigböngészik, kiderül, hogy (különösen a 32. körtől, a Safety Cartól kezdve nem történt itt semmi…)