Lapaj szerint

Lapaj szerint

„Add már, Uram, az esőt!...”

2 komment 2014. augusztus 07. 10:00 - Lapajszerint

10501666_807809825917010_7572214731667633038_n (1).jpg

Ha emlékezetem nem csal, akkor a fenti óhajt egy régebbi táncdal szövegírója fogalmazta meg, és csak azután lett a Forma-1 szurkolók imájának kezdete, ha végre, oly sok unalmas verseny után, egy izgalmas, látványos versenyt szerettek volna látni.

Mi viszont, a Hungaroring első tíz esztendejében pont az ellenkezőjéért imádkoztunk: nehogy véletlenül essen az eső a Magyar Nagydíj ideje alatt, mert akkor az katasztrófát jelent. A frissen ásott, vágott, kapart sárga agyagos domboldalak, amelyeket még nem kötött meg a fű, (vagy még ki sem nőtt rajtuk), amennyiben esőt kaptak volna, s az agyagos sár lefolyt volna a pálya szalagjára, és bob pályává változtatta volna azt, lehetetlenné téve a versenyzést. Akkoriban szinte lehetetlen volt megküzdeni még a száraz pálya aszfaltjába beköltözött agyagos porral is…

Hogy mit jelent a Hungaroringen egy kiadós eső, azt az egyik magyar bajnokság alkalmával tapasztalhattuk meg, éppen akkor, amikor Kesjár Csaba, életében utoljára járt a pályán, és szíve szerint versenyzett is volna, a magyar bajnoki címért. Magával hozta a teljes német csapatát, nagy igyekezettel készült, és megoldott minden nehéz feladatot, egy kivételével…

409-001_5D59270589553F5F0BF9140414B017460CBB0338-nol.jpg

A nehéz feladatok egyike volt, hogy versenyautójának (Dallara?), egyik első kerékagya eltörött, és ebből az alkatrészből nem volt tartaléka a csapatnak. Sem itt, sem otthon. Mégpedig azért, mert ez a nagyon fontos darab a konstrukció legkritikusabb alkatrésze volt, „sok fogyott” belőle, gyakran törött el. (Néhány héttel később, Csaba halálos balesete kapcsán is felmerült ennek az alkatrésznek a hibája.)

Most azonban, hála Csaba ismertségének, baráti körének, és a kiváló magyar iparosoknak, néhány óra alatt, még éppen időben, legyártották a törött alkatrészt az eredeti alapján. Csaba tehát, minden idegeskedés nélkül végre készen állt a bajnoki futamra.

Amely azonban soha nem indult el.

Leszakadt ugyanis az ég, a rézsűk patakokká váltak, a célegyenes bejárata előtti második bal kanyar, amely völgyben van, egyenesen tóvá terebélyesedett. Ma is szinte magam előtt látom Cserkuti Öcsit (József), a pompás piros BMW-jében (éppen ők voltak kint a pályán, amikor „az ég csatornái megnyíltak”), amint felúszik a víz felszínére, és mint egy motorcsónak lendületesen irányt vesz a kerítés felé!...

Esteledett, késő volt, az eső nem tágított, vége volt a bajnokságnak.

Ezek az idők azonban már régen elmúltak, ennek ellenére nagy szerencse, hogy a Hungaroring eddigi 29 Nagydíjából mindössze kettő zajlott többé-kevésbé esőben, beleértve másodikként az idei versenyt is.

Az év eddigi legjobb versenye!

Amelyet a nemzetközi sajtó, nem alaptalanul az év eddigi legjobb versenyének kiáltott ki, amit az is mutat, hogy mind a tévékommentárokban, mind az írott sajtóban gyakran találkozhatunk a KÁOSZ kifejezéssel, ami a Forma-1-es versenyeket illetően gyakorlatilag a NAGYSZERŰ szinonimája. Niki Lauda a maga idejében az olasz CASINO kifejezést szokta használni, amely csak részben felel meg a mi KUPLERÁJ szavunknak. Persze a rossz lányok nélkül.

És azt, hogy a versenyünk ilyen pompásan sikerült, azt az esőnek, pontosabban az eső folyamatos fenyegetésének köszönhetjük. A verseny szempontjából ugyanis az a legkedvezőbb, amikor senki nem tud semmit, amikor esik is, meg nem is, a fele pálya már száraz, de van még legalább egy kanyar, amelyik csúszik.

Nos, ilyen szempontból volt tökéletes a versenyünk. Meg speciálisan amiatt, amiről korábbi írásaimban szót ejtettem, amikor a futam attól lett jó, hogy a bírói autó, a Safety Car, hogy szépen mondjam, legalább három részre tördelte a háromszáz kilométeres versenyt. Nyilván emlékszik még az esetre az olvasó, mert utána merült föl, hogy ezek miatt a gyengén muzsikáló motorok miatt talán csökkenteni, rövidíteni kellene a versenyek távját. Ez persze csak múló ötlet volt, de jellemző…

A lényeg: amikor  már az is gond, hogy milyen gumival induljon a versenyző, slick-kel, avagy esőgumival, (intermedier?), mert lóg az eső lába, mert szemerkél az eső, mert tíz perccel a rajt után már esni fog…nos, az a verseny már nem lehet rossz!

Nem is lett.

niki-lauda-lewis-hamilton-mercedes_3181099.jpg

Még Hamiltonnak sem, kivéve azt a lehetőséget, hogy ő legyen a Hungaroring új királya Senna és Schumacher után. Amennyiben sikerült volna megnyernie most a versenyt, öt győzelemmel övé lett volna a babér…

Ami azt illeti, Lewis részéről úgy is indult a dolog, mind a három szabadedzést megnyerte, azaz a leggyorsabb volt, egészen a minősítő edzés kezdetéig, amikor is egyszerűen kigyulladt az autója. Megint indulhatott hát az utolsó helyről, azaz ezúttal a boxutcából, mert ezt választotta, a mezőny után. Az a néhány sor hátrány, pláne egy lassú pályán, mint a Hungaroring (Monte Carló szalagkorlátok nélkül – ez a híre a szakmában, nem minden alap nélkül), nem a világ, és Lewis talán még a harmadik helynél is előbb végzett volna, ha nem forog meg mindjárt a verseny elején, az első körben. Nyilván, mert nem a megfelelő gumit választotta, arra gondolva, hogy a mezőny végén szinte száraz pályán haladhat…

A safety car tündöklése

A másik Mercedesben Nico Rosberg ezzel szemben az élről indulva úgy nekilendült, hogy ha nem jön valami közbe, a célig meg sem állt volna, és a többiek még a hátát se látták volna odáig. Három körrel a rajt után már 4 másodperc előnye volt a mezőnnyel szemben, és nyilván le is körözte volna az egész társaságot, ha..

Ha Ericsson a nyolcadik körben nem bukik egy jóízűt, megnyitva ezzel a sorozatos bukások, karambolok sorát, amelynek nyomán azonnal bejött a pályára a biztonsági autó Safety Car, vagy nevezzük bárhogyan, amely rendteremtő, békéltető autó, Maylanderrel a kormányánál egyesek számára tragédia, mások (a kettesek) számra viszont örömünnep.

Rosberg, akinek az utcahossznyi előnyét vette el, természetesen káromkodhatott, a többiek viszont, akik felzárkózhattak az élhez, megkönnyebbülhettek. Amikor ehhez Nico Rosbergnek még a szokásos fékproblémái is jelentkeztek, meg hibázott is, elbúcsúzhatott az első helytől.

Pláne, hogy a SC még bent volt, amikor a 11-körben Grosjean is odavágta magát, benntartva ezzel még néhány körig Maylanderéket, biztosítva volt a nézők igényének a kielégítése, ami a jó kis balhékat illeti.

Ecclestone egyik nagy mondása ugyanis, hogy: „A nézők azért jönnek ki a versenyre, hogy vért, halált, karambolt lássanak. Nekünk pedig úgy kell csinálnunk „mintha” vér folyna, de soha ne következzen be súlyos baleset!”

Az idei Magyar Nagydíj tökéletesen megfelelt ennek a követelménynek.

Estek-keltek a fiúk, főleg a tapasztalatlanabbak, akik nem, vagy nem eléggé ismerik a Hungaroringet, s azt hitték a komoly technikai tudást igénylő pályánkról, hogy ez is amolyan Miki Egér Pálya, mint mondjuk a barcelonai… (Piquet szerint.)

Összesen hatan estek ki, az említettek mellett még Hülkenberg (15.kör), Perez (23.kör), Kobayasi (25.kör), Gutierrez (33. kör), de valamennyien sérülés nélkül úszva meg akár az ütközést, akár a fejjel a falnak menést. Mint például Gutierrez, aki a célegyenes közepén tudott nekivágódni a falnak, szerteszórva autójának darabjait, kerekeit, ahová, az ember azt hinné, nem is lehet elesni!

De lám, lehetett!

Sőt annyira lehetett, hogy csaknem ugyanoda esett (majdnem) a négyszeres világbajnok Vettel is, aki szintén a célegyenes bejárati kanyarjában sokallt be, de azzal a különbséggel, hogy ő végül is, a nagyobb tudása révén kivédte még ezt a hibáját is, és tovább tudott menni.

Csupa móka, kacagás

Volt tehát ezen a versenyen minden, ami tetszhetett a nagyérdeműnek, és nyilván tetszett is. Erre utal akár a kedvenc lapom (Motorsport Aktuell) ide vonatkozó hathasábos (az egész első oldalon keresztbe futó) főcíme, miszerint DAS WAR SPITZE!, amit talán lefordítanom is fölösleges. A Hungaroring tehát újabb csatát nyert, hála a kiváló rendezésnek, és a meg-megújuló, de el nem hatalmasodó esőnek.

Egyetlen gondom van csupán: hogy az ember a félig üres lelátók láttán nem kapott éppen nevetőgörcsöt! Nem tudom hivatalosan hány nézőt jelentettek, meg túlságosan nem is érdekel, miután vagy huszonöt éven keresztül mindig velem „saccoltatták” meg a kollégák a nézőszámot (lévén a Hungaroring sajtófőnöke), tehát láttam már karón varjút. De, hogy számot mégse mondjak, legyen elég annyi, hogy a tavalyi állítólagos csúcsnak, (amit nem hiszek, mert a csúcs az az első Magyar Nagydíjon volt háromszázezer feletti nézőszámmal), körülbelül a fele lehetett az idei nézőszám.

Ha valaki nem hiszi, szívesen mellékelek a lelátókról készült felvételeket, amelyen akár meg is számolhatják az üres székeket. Azt pedig még magától Frank Tamástól tudhatjuk, aki a lelátók bővítéséért harcolt éveken át, és nem is eredménytelenül, hogy a bevétel zöme csak a drága ülőhelyektől várható, csak azok számítanak igazán. Állni akár körbe is állhatják olcsó jeggyel az egész pályát, akkor sem lesz belőle két-, két és fél milliárd forint bevétel, amennyi a Hungaroring kapacitása.

Könnyű lenne a nézőszám tavalyihoz viszonyított csökkenését, a nézők elmaradását egyszerűen azzal magyarázni, hogy miután az idén belépett a Red Bull Ring, a rivális pályánk, mégpedig óriási reklámmal és cécóval, ennek hatását éreztük máris, ez vonta el a mi nézőink egy részét.

A valóságban azonban ez csak az egyik, lehetséges, hogy a leglényegesebb, de mégis csak az egyik oka a nézőszám csökkenésének. A másik: a Forma-1 idei, már az egész idényben tárgyalt válsága. Amely kezdődött az új motorokkal, a hangjukat vesztett autókkal, a kiscsapatok anyagi nehézségeivel és az ebből adódó esélytelenségükkel, és folytatódott Ecclestone bírósági (…) ügyével, és másokkal.

A leghamarabb a jelek szerint Bernie ügye ér - ráadásul boldog - véget: ma úgy áll a dolog, hogy fizet 100 millió dollár büntetést a feljelentő bajor banknak és már mehet is Isten hírével. Ez ahhoz képest nevetséges büntetés, hogy sokan börtönbe várták az öreget. Nekem viszont egy második világháborús vicc jut róla az eszembe (igen, én már akkor is vicceltem), amely úgy szólt, már amennyire emlékszem, hogy megkérdezték a Kreml tornyában őrködő Ivan Ivanovicsot, (de lehet, hogy Szergej Szergejevicset), akinek az volt a feladata, hogy figyelje, a németek mikor érik el Moszkvát, hogy mennyi a fizetése, mire az öreg mondott egy nevetséges összeget. Mire a kérdező: „Hát ez nem valami fényes állás Öregem.” Erre az Öreg: „De örökös!”

Akkor ez valamivel jobban hangzott, de a lényege világos. Bernie majd akkor megy börtönbe, amikor a németek elfoglalják Moszkvát.

Niki Lauda aggódik

Ez az egész talán nem is jutott volna eszembe, ha nem olvasom Niki Lauda (a Mercedes csapat részvényese és egyik vezetője ebben az esetben) megdöbbentő reagálását arra, hogy Hockenheimben, amikor fennen ragyogott a német Mercedes márka csillaga, amikor német versenyző vezette a világbajnoki listát, amikor kettős német győzelem volt várható, a telt házas osztrák verseny után félig üres lelátók fogadták a Cirkuszt!

Ezt az ürességet természetesen azonnal a drága belépőjegyekre, a rossz szervezésre, a rendezők kényelmességére és hasonlókra próbálták ráverni, ami mind akár igaz is lehetett, de Lauda szerint ennél sokkal nagyobb a baj.

Hogy mi, azt már Magyarországon is megemlítette abban az interjúban, amelyet Tóth Anitának, a sportlap újságírójának adott, de a véleménye bővebb kifejtésére később került sor, azokon az értekezleteken, amelyeket Londonban, illetve Capriban ejtettek meg az FIA, illetve a Forma-1 vezetői.

Mert mint kiderült, nem csak én aggódom időről-időre ezeken a hasábokon az öreg fejemmel, hanem a sportág vezetőit is idegesíti a nézőszám csökkenése, azon belül pedig különösen a fiatalok érdeklődésének az elvesztése, amit nem csak a jelenlegi versenyek érdektelensége, a motorok élvezhetetlen hangja, az autók lassúsága, stb. okoz.

Lauda szerint ez csak az egyik magyarázat.

Szerinte ennél sokkal, de sokkal fontosabb, hogy a mai mezőnyben nincsenek a régi, nagy, legendás alakokhoz fogható nagy egyéniségek, karizmatikus alakok, sem a versenyzők, sem pedig a vezetők között! Egy Ferrari, egy Ken Tyrrel, vagy Ecclestone, mint Brabham csapatfőnök, vagy a még élő, de évtizedek óta tolószékben ülő Frank William, nem is szólva Colin Chapmanról, mind olyan alakok voltak, akikről az egész világ beszélt, és akiket csodált.

Ugyanígy a versenyzőket: Jackie Stewart, Ronnie Peterson, Fittipaldi, Regazzoni, Senna, Prost, Mansell…vég nélkül lehetne folytatni a sort.

És miközben ma is vannak nagyszerű versenyzők, maga a rendszer, a mai versenyrendszer nem engedi, hogy a legjobbakból igazi „hős”, karizmatikus példakép legyen!

Ennek pedig a legfőbb oka, hogy a rendkívül bonyolulttá, sőt áttekinthetetlenné vált technika, az állandó rádiókapcsolat, és ezen keresztül minden kérdésben a boxból, a mérnököktől érkező utasítások arra, hogy a versenyző mit tegyen, vagy ne tegyen, (egészen odáig, hogy melegszik az olajad, a gumid, a féked, lassíts, stb.), az emberekben, a nézőkben azt az érzetet keltik, és JOGGAL!, hogy a versenyzők kis éretlen mamelukok, alkalmazottak, akiknek nincs más dolguk, mint végrehajtani a főnökök utasításait.

Egy ilyen „beosztott” pedig, a nép szemében soha nem lesz olyan személyiség, egyéniség, mint Fangio, vagy Stewart volt, hogy példát is mondjak.

Laudát például a gutaütés kerülgeti (ezt maga mondta), amikor azt látja, illetve hallja, hogy amikor valamelyik versenyző véletlenül átlépi valamelyik fehér vonalat, a rádióban már visít is, sikoltozik is valaki, hogy büntessék meg azonnal, mert ez, meg az….Ez ugyanis szerinte már a vég, a versenyző önállóságának a gyalázata, az egész versenyzés ledegradálása. Például a büntetőpontok osztogatása, kihirdetése, a dupla pont az év utolsó versenyén és más marhaságok.

A Forma-1 nem óvodások műsora, hanem komoly felnőttek játéka, és újra azzá is kell válnia.

Szerintem is.

Vannak természetesen még ennél is súlyosabb dolgok.

Ezek az anyagiak. (Többet már nem akarok belezsúfolni ebbe a dolgozatba). Például, hogy honnan tudják majd előteremteni a csapatok a szükséges pénzt. A mostani motorok kifejlesztése 100 millió dollárjába került a fejlesztőknek, vagy legalábbis ennyit vallanak be. Egy-egy motor 18-21 millió dollárba kerül, és ez szabott ár, öt évig nem lehet rajta változtatni. Miközben mindenki szeretne: egyészt magán a motoron, másrészt az árán. Idén egy autóhoz 5 motort lehet felhasználni, jövőre csak négyet. Nem nehéz kiszámolni: egy csapatban két autó, évi 10, illetve majd nyolc motor, 20 milliójával…

Hol van annyi pénz? És ez csak a motor.

A többit majd legközelebb számítgatom, időm lesz rá, hiszen a háromhetes szünet, a nyaralás van most műsoron. Már akinek.

De most, hogy egyetlen lépésnyire vagyunk már a harmincadik, jubileumi versenytől, úgy vélem, ideje sorra venni emlékeimet. Annál is inkább, mert most, hogy kint voltam a versenyen, bizony, újabb táblákat vettem észre a Toronyépület falán, a régiek, Szisz, Drapál, Zsembery és a többiek mellett, a magyar autó és motorsport nagyjainak emlékére emelt emléktáblák sorában. Hiszen szalad az idő, hullunk, mint ősszel a falevél. Frank Tamás, Mester István…barátok,munkatársak, versenyzők.

Csak egyetlen nevet, táblát nem találtam továbbra sem itt, a fő helyen. Ha úgy tetszik a Hungaroring eddigi egyetlen halottjáét, Lengyel Jánosét. Pedig tudom, hogy van neki, és annak idején előkelő helyen is volt, csakhogy azt  a folyosót azóta már régen elfalazták, és vagy húsz éve már a kutya se jár arra, a kis fehér márványtáblát viszont, talán nem örökre, de ott felejtették.

Én nem felejtettem el öreg barátomat. És alább idézem a tíz évvel ezelőtti megemlékezésemet. Amíg módomban áll:

„Az egyetlen áldozat”

Budapesten született, de jó sorsa Brazíliába vetette, még a második világháború előtt. Oda menekült. Kiváló újságíró volt, több nyelven beszélt és írt, így nem telt bele sok idő, és a Globo, a legnagyobb Dél-Amerikai médiabirodalom hasonnevű lapjához került. A háború elmúlt, s Európában a békeévek szinte azzal kezdődtek, hogy nekilendült az autóversenyzés, és miután az idő régen megérett már rá: 1950-ben az angliai Silverstone-ban de Brivio márki útjára indíthatta a Forma-1 világbajnokságot. A rajt előtt két évvel az akkor legjobb olaszok azonban már jártak Argentínában, és felfedezték a világbajnokság számára Juan Manuel Fangio-t, és fegyverhordozóját,Gonzalezt. Ennek a két versenyzőnek a valóban világra szóló sikerei, annak ellenére, hogy ekkor még televízió nem, csak rádióközvetítés volt, tűzbe hozták egész Brazíliát is. Hiszen a „szomszéd” fiai aratták a győzelmeket!...

Mondhatni jelképes is, hogy a nagy argentinok nyomán, annak a brazil rádióriporternek a fiai lettek az első világhíres brazil versenyzők, aki Fangio-ék sikereit közvetítette Brazília-szerte: Wilson, és Emerson Fittipaldi!

EF.JPG

Különösen Emo, a fiatalabbik vitte igen sokra, és amikor már meg-megmutatta oroszlánkörmeit, akkor a Globo vezetői úgy ítélték meg a dolgot, hogy kell mellé állítani egy jó tollú újságírót is, aki sajtóban és rádióban, sőt, már televízióban is, közvetlen közelről tudósíthatja a brazilokat Fittipaldi minden lélegzetvételéről. És lőn. A magyar származású, azaz európai Lengyel Jánosra esett a választás, nem kis mértékben azért, mert jól ismerte Európát, ahol a futamok nagy része zajlott, s beszélte az európai nyelvek nagy részét is.

Lengyel János Svájcban ütötte fel a sátrát, Genfben volt a központja, onnan követte versenyről-versenyre a később már kétszeres világbajnok Emerson Fittipaldit. Első számú segítője egy másik kiváló újságíró volt, a lengyel származású felesége, aki nagyszerű háttéranyagokkal látta el szinte az egész nemzetközi sajtót. Ami nem csoda: mindketten egészen közel ültek a tűzhöz.

És ez volt az én legnagyobb szerencsém is, amikor a hetvenes évek közepén bekapcsolódtam a Forma-1 Cirkusz életébe, először még csak igen kis részletekben csipegetve a jóból. De az eredendően szívélyes, segítőkész, és már ekkor meglehetősen idős barátom, szinte, mint a saját fiát, vett azonnal a hóna alá, és cipelt magával a versenyek hétvégéje alatt mindenhová, ahová csak ment. És ő igazán ott volt mindenütt, lévén ekkor már az FIA újságírók akkor szűk és zárt körének a tagja, sőt később elnöke. Ráadásul akkoriban és még sokáig a csapatok tanyái sem voltak annyira zártak, mint ma, az „öreget” pedig rendkívül szívesen látták, amerre csak járt.

Amiért most megidézem alakját az egy dátum. Egy közelgő dátum, az idei, a HUSZADIK MAGYAR NAGYDÍJ időpontja, amely most néhány héttel ugyan előbbre húzódott augusztus közepéről, de amely mindig Lengyel János halálának idejét jelöli mégis.  Mert az első Magyar Nagydíj napján kapta az a szívinfarktust, amely néhány nap múlva a sírba tette.

Mert Fittipaldi után jött Nelson Piquet, a maga három világbajnoki címével, majd Ayrton Senna, a legnagyobb csillag, és János már nem is gondolhatott arra, hogy valaha is visszakerül Brazíliába. Időnként ugyan „hazarepült” némi szóbeli beszámolóra, de a verseny ide kötötte, főleg Európába. És amikor neszét vette, hogy Bernie Ecclestone Magyarországon akar versenyt rendezni: a nemzetközi sajtóvilágban Lengyel János lett azonnal, ennek az elképzelésnek, sokáig mondhatni egyedül, de a legnagyobb képviselője. Hallatlan energiát fordított arra, hogy kortársait, kollégáit megnyerje a magyar verseny ügyének, és ma már szinte hihetetlen, hogy mekkora ellenállásba ütközött, mennyi ellenfelet kellett legyőznie, persze érvekkel ahhoz, hogy a magyar versenyt elfogadja a világ. De sikerült!

Aztán nem győzött elég segítséget adni egyrészt az akkor a nemzetközi sajtót ellátó, s ezért igen befolyásos „marlborós” Agnes Carlier-nak, hogy rajta keresztül is a magyar verseny előzetes jó híre jusson el minden kollégához. Megfizethetetlen segítséget jelentett. És persze eszébe sem jutott fizetséget kérnie. Csak dolgozott, dolgozott, persze öreg bagós, szívta, rágta állandóan a cigarettáját, és az első verseny napjaiban (1986!) szinte szárnyakat kapott, boldogságában szinte tíz centivel a föld felett járt!...

Alighanem ez lett a veszte. Öreg szívének már sok volt ez az óriási terhelés. Emlékszem: a pályán lévő tévéstúdióban még mellettem ült, s természetesen ő tolmácsolt nekem portugálul, amikor Sennát, és Piquet-t faggattam, - legközelebb viszont, már a kórházi ágyánál beszélgettem vele. A humora akkor, és ott sem hagyta el, alig-alig átvészelvén egy szívrohamot. Nekem mennem kellett tovább az osztrák versenyre, s én vittem magammal János feleségét is, aki helyette tudósított Zeltwegből. Úgy volt, hogy visszafelé is én hozom majd autóval, de nem várt meg. Sietett vissza. Sajnos. Ha én hozom, és vele megyek a kórházba, ki tudja?!... Én ugyanis korábban még megígértettem, esküvel megfogadtattam öreg barátommal, hogy marad ott a kórházban, Pesten, és nem mozdul, mert ott jó esélyei vannak a túlélésre.

Letette a nagyesküt. Megnyugodtunk.

Amikor viszont Lena érte ment, talán túlságosan is jól érezte magát, és ez lett a baj. Elhitte, hogy otthon, persze Svájcban, nagyobb esélye lesz. Nem kárhoztatom érte, sokan mások is így hitték volna…A hazaszállítást még kibírta, a legjobb híreket kaptuk róla, baj nélkül hazaért.

Másnapra halott volt.

Ha úgy veszem: a Hungaroring máig egyetlen halottja, egyetlen áldozata.

HUSZONKILENC ÉV ÓTA.”

 

Képek:

http://scuderiabrazil.blogspot.hu/2011_08_01_archive.html

http://www1.skysports.com/f1/news/24181/9401833/niki-lauda-gives-short-shrift-to-speculation-mercedes-eyeing-sebastian-vettel

https://www.facebook.com/pages/Vladimir-Rys-Photography/143416292356370

http://nol.hu/sport/amerre-jart-mosolyogtak-az-emberek-1469505

A bejegyzés trackback címe:

https://lapajszerint.blog.hu/api/trackback/id/tr546579359

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Vajda Gábor (Gabor_V) · http://www.linkedin.com/in/gaborvajda1984 2014.08.11. 21:06:51

Kedves Sándor!

Hadd ajánljak némi olvasnivalót: rövid irományom az ifjabbik, akívan is versenyző Huntról, Freddie Huntról:

szamizdat.cink.hu/nezd-meg-a-hajsza-a-gyozelemert-c-filmet-eloben-1618095007

Igazából nem is ez az érdekes, hanem a benne levő két link a vele készült rövidke interjúimmal.

Vajda Gábor (Gabor_V) · http://www.linkedin.com/in/gaborvajda1984 2014.08.11. 21:25:53

Hogy a cikkhez is hozzászóljak (mely egyébként remek, a benne feszegetett témák egyenként több részes sorozatot érnének meg). Az, hogy a Forma 1-et milyen rossz gazdasági sztenderdek és szabályozások határozzák meg, 2013 mutatta ki a legjobban.

2013-ban nekivágtak az új Pirellikkel, amelyekről sem a csapatok, sem maga a Pirelli nem tudta hogy működik, mert 1. a Pirelli nem tesztelhetett, csak valami régi kasztnival 2. a csapatok körözgetése Bahreinben nem üti meg azt a szintet, amiből releváns információkat tudnának levonni.
Tehát a Pirelli és a csapatok összességében dollármilliárdokat költöttek el valamire, amiről nem tudták, hogy működni fog-e vagy sem - mindamellett, persze, hogy az autókat érdemben nem tudták fejleszteni, megint csak a szabályok miatt.

Aztán jöttek az eldurranások (részben a csapatok hülyeségéből, ugyanis rendszeresen a Pirelli által megszabott nyomásérték alatt futottak a gumikkal), amire az agyak is kezdtek eldurrani, jöttek vissza a régi gumik, és lám, visszaállt a régi rend: az nyer, akinek a legtöbb pénze van, azokkal az avítt, sokéves V8-asokkal.

Persze ez demagógia, hiszen nem is mindig azok nyernek, akik hatalmas büdzsével vágnak bele a versenyzésbe (ld. Toyota), de még mindig könnyebb sok pénzből rossz autót/csapatot építeni, mint fordítva.
süti beállítások módosítása